Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)
tottan tévelyeg majd ágyról ágyra, s a legtöbb baj, hogy értékmérőit, emberi tartásra, szépségre való képességét veszíti el. Elveszítette, láttam. Tétován kérdezte: — Jó, de akkor mondd, mi marad? — Te! — csattantam rá. Arcán kivehettem az ide-oda tévelygő, kutató gondolatokat. Ábrázatáról már rég lelohadt az elpilledés, szeme a négy csupasz falon forgott, cikázott, s afélelemtől egyre tágulván, egyre sikoltóbb némasággal végül odafüggeszkedett, ahová akartam. De még hátravolt egy pokoli kör szándékaimban. Közbe kell vetnem, hogy elveszettsége láttán rég kiapadt belőlem a gyűlölet, a szégyen, ergo bármi bosz- szúvágy. Áthangolódván már azon törtem a töksimet: hogyan s miként terelhetném jó irányba életét, hogyan indíthatnám magánosságában magabiztos útra, hogy lábán megálljon, kiszolgáltatottságát is belekalkulálva kiszűrje az ocsut a magból, s méltó pár mellett rakjon fészket magának. Azt aztán persze ugyanúgy túlisteníti majd, föltétel nélkül szakad nyakába, s az terhét viselni képtelen, idővel megszökik. És kezdődik élőiről. A józan meggondolás mégis arra buzdított — büdös fenét józan meggondolás, sokkal inkább az eljárás logikája — hogy magamra térjek. — Nézd, én senki vagyok — mondtam. — Ez a valóság. Senki: teljesen közömbös, milyen ember. Emberségemet érvényesíteni nem szándékozom. Nem csupán azért, mert neked úgysem lenne rá szemed. Az előbb bebizonyítottad, hogy én nem is létezem, csak őrá gondolsz, eszköz vagyok, őpótló szerszám, megalázott senki. Ne tiltakozz. Két, sorsától megtapodott lény közül mindig a frissebben sárba döntöttnek van joga, hogy kisajátítsa, birtokba vagy a kettejük között támadt helyzetet. Mi ketten csak a tied vagyunk. Nekem igényem sem lehet magamra. Minden szavunk, minden mozdulatunk, minden tettünk téged, a te jövődet hívatott szolgálni. Én — egyébként is, de most szóban is — lemondtam önmagámról. Egyébként is kényszerítesz, de nem veszem zokon. Ha valamiért mégis érvényesülésre törekszem, hidd meg, annak csakis te vagy az oka. Időt hagytam neki, szűkén mért időt, csak annyit, hogy a futtában felkapott, félig felfogott mondatokból bűntudat formálódjék benne, bizonytalanság, érdeklődésre gerjedjen, kinyíljon, felfigyeljen, képes legyen saját belső vinnyogásán túlfülelni. Arcáról világlott, hogyan halad. Annyit hagytam neki, hogy belekezdjen: — Én igazán... Ekkor a szavába vágtam: — Tehát semmiképpen nem énmiattam. Jól jegyezd meg, kérlek, vedd tudomásul: ketten vagyunk. Nem érdekes, én hogyan és miért lettem náladnál százszorta megtipor- tabb. Régen viselem. Az együttérzésre te vagy jogosult. De most itt fekszünk meztelenül,kívül-belül pőrén egymás mellett. Lemeztelenedtél a helyzeted miatt, a vágyad miatt, az emberi közelségre vágyásod miatt. (Fúj, húztam el belső orromat.) — Nézz rám — folytattam — Vésd eszedbe: ezzel az arccal, ezzel a testtel, ezzel a szélfútta emberifával kötöttél futó közösséget. — Miért futó?! — jajdult fel. — Zsófia! Csak nem gondolod, hogy éjjeli kettősünk más, mint segítő kezek röpke találkozása? — Hát nem más? — Zsófia! Megaláztál, elviselem. De egyszeri botlásból — szerencsés botlásból, hiszen nem élek vissza vele, érdekedre fordítom rövidke időnket — és helyzeted kényszeréből ideológiát ne faragj, az istenre kérlek! Kínodban markolászva ne kapaszkodj az első jöttmentbe, mikor még a másikat siratod! 20
