Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)

Zsófia szomorú volt, néha elborult a tekintete, ilyenkor önkéntelenül lejjebb sütötte. Rám. Avagy rajtam. Mind akadozóbbá vált eszmecserénk, mind sűrűbbé vált közöttünk a levegő. Sűrűsödött, sűrűsödött, sűrűsödött, annyira és addig, hogy egyikünktől a másikig ért, érintett, összeérintett minket, s ez az érintés szoros, nagyon szoros érintéssé, sőt érintkezéssé vált, szélviharként fújta, tépte le a rohadt(nak nevezett) bugyit, s ahogy Zsófia csípőmre fonódott görbe — azaz lágyan ölelő, ölelésre termett — lábával, az ég szakadt a földbe, fúrótornyok őrjöngtek olajért, feszülő olajforrások fúrótoronyért, víz a tüzért, tűz a tüzért, parázs olajos parazsat talált, és az Etna, a Vezúv, a Popocatepetl meg a kialudt tokaji hegy egyszerre tört ki háborodott kiáltozás, süvöl- tés— vetődés—pusztítás között.

Zuhantam. Mikor — eszemhez térvén, földhöz koppant a kobakom, zihálva, pilled- ten már tudtam, jaj tudtam, hogy nem én voltam a nőnek a vulkánláncolat. A ma végleg elveszített, észvesztve várt helyét bitoroltam. Ja, jajaj!

Egyetlen lehetőségem az önmagámmá válásra — mérlegeltem két, verejték páncéljába húzódott test egyikeként — ha szépítek.

Aztán elkapott a szűkölő félelem — a nő zokogott. (Mit bőg, gondoltam a kötelező cirógatások közepette: folyadékfölöslege van? Eleget bőgött.) Simogattam, s agyam közben egyre forgott-pörgött, akár a motolla.

Kettős érzés: részint gyűlöltem, amiért elveszett kedvese helyébe alázott, részint gyűlöltem, mert magam ellen fordított. E kétfajta érzés egy csatornába torkollt: a gyűlöletből táplálkozó bosszúba. Ehhez járult még a hiúság.

Lehunytam a szemem, hogy látszat kábulat mögé húzódván kifundálhassam a folytatást. Nem kellett fundálnom, mondanom sem kell. Saját kínlódásaimból oly ismerősök már a játékszabályok.

Belül harci lázban vadra lesve kivártam, míg eszmél, s rögvest — hangulatára, pilledt- ségeire építve —gyúrni kezdtem az általa most nyilvánvalóan haszontalannak, értelem nélkül valónak vélt élet kegyetlenségeivel. Sort kerítettem el hagyottságára, semmibe vettségére, elvált préda voltára, jövőtlenségére — most még úgyis képtelen tartósan más férfit képzelni oldalára, bár ösztöne javában leskel —, az állandóan visszalátogató emlékekre, a jelent mindegyre elhomályosító régi ízekre: „Lám, közben is őrá gondoltál, holott úgy eszedet vette az öröm, mint vele ritkán” — eresztettem az első tüskét lelkiismeretébe. Később, ahogyan ködbe mosódik, fel magasztosul az ura, tűnhetnek fel ágytársak, csak önutálatát növelik, combtövének nagyon valós farkasétvágya önmagát is farkassá teszi önszemében .hazugságokra kényszerül, a mostani víztől ebadta pálinkához, egyre többhöz, hogy legalább néha hihessen magának. Attól fogva élete reménytelen úszás az önmegvetés mocsarában. Szünetet tartottam, szemügyre vettem megsemmisülését, aztán kivágtam:

— Pedig volt férjed egy szar, egy halom szar!

Szeme kitágult a rémülettől, szóhoz sem jutott. Látván, hogy sistergő gyűlöletre ébredez — jól számítottam — összecsapásra készülődik, a legalkalmasabb pillanatban akasztottam meg szándékában:

— Szar, mint mindenki más, mint te, mint én, mindahányan. Avagy te voltál-é oka, hogy kötésetek kettészakadt? Vagy ha most, kisemmizetten úgy véled: te lennél a hibás, nem vélekedsz-e holnap másként .önvédelemből. S ha úgy vélekedsz, nem lesz-é igazad? Nem legalapvetőbb jogunk-é az önvédelem?

Jól megkavartam. A kérdések súlya alatt töppedni kezdett a vetélytárs. Zsófiának elakadt a szava, értetlenül utat keresett, én meg újra támadásba lendültem, kifejtvén neki, hogy máris elkezdte az öncsalást, a hazudozást, a mások — én! — megalázását, mit én elviselek ugyan — elviselek? — de őrá üt vissza hamarosan. Vaklálva, kiszolgálta19