Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)

Zsófia olyan, akár egy sokat cipelt, papírba bugyolált virágcsokor. Először nem tudod mi van benne, aztán lefosztod róla kopott hüvelyét, kitárulkozik pőre szépsége, még nincs vége a bimbózó feslésnek, mert amint szabad levegőn megmozdul, helyére kerül a szép alkotás, teret teremt maga köré, úgy bomlik igazi értékeire, úgy bokrosodik valós varázsára. Arca — már lelappadt sírástól duzzadt orra — szépségesen nem szép: meleg barna szeme szomorú háromszög, kicsi ajka eper, kicsi gödör alatta, kicsit túl kicsi orr fölött megejtő, vigaszt váró tekintet simogat. Haja így, meztelenül még szebb, fiúsán koronázza testét. Nyaka karcsú, válla kerekded, „sótartójában” megül élete könnye, s életem ezen estéjének minden sava, borsa. A bors: karja szépen kimunkált, kétoldalt kíséri feszes mellkasán ülő, kétfelé mutató, önsúlyától alig megeső ártatlan, asszonyian telt, dús és kecses, maroknyi két csöcsikéjét. Mellét. Illetve kebelét. Szóval kebelét. Keble bőre bársonyából előduzzad kicsi, mértékletes — óh, mily mértékletes! — barna körökben két hegyelő barna rózsabimbó. Maga köré varázsolja a tapintások paradicsomkertjét, a mindenféle érintések érintetlen ködpárnáját, fáradhatatlanul jelez, durcás rátartisággal mutogat — Jaj! — szépséges rajzolata föntről kicsinység meghorpadván, aztán kicsinység kikerekedvén visz — vonz, de még hogy!—a csücsörítő bimbóhoz, s onnan ugyanolyan elmondhatatlan szépen gömbölyödik ki, kanyarodik vissza, vész el saját súlya alatt a mellkason, gondosan vigyázván, hogy a mellcsonttól arányosan, kétfelé mutasson, s kislányosan a jobb fél javára még bandzsítson is egy kicsit. Teremtés gyönyörűsége, óh!

Aztán van pici, lapos gyomra, dereka, csontjai, satöbbi — hiszen ember.

És aztán jön a lágy bőr újabb hajlata, a csípők hercegien finom domborulata, a has — az is van, lefelé lapul, édesedik — egyre lágyuló bőrén, a középen egy vonalba simuló lágy pihék — ajkak cirógatására teremtett, ingerlő mező. És a kibomló, drágalátos csípőn ott az a rohadt, az a dög, a büdös.. . Bocsásson meg nekem az ég, elragadtattam magam. Hogyan is lehetne becsmérelni a tekintetet megakasztó női gatyát, mikor oly szép vidékeket takar.

És különben is, hamarost felszabadítja a folytatást, a combtöveknél új szépélményekre bíztat, lovai, sarkall, döföl.

Csupán ügyetlenül választott szoknyában kelthetnek ellenérzést Zsófia lábai. Mi az, hogy ellenérzés? Fölületes szemlélet adta hiányos tetszést, legrosszabb esetben! Nadrágocskájából kibukván, ó be szép apró, göndörödő, barna szőrökkel andalít, (megpróbálta visszatöm köd ni a kedves, de— hihi! — nem sikerült neki), erőteljesen karcsú combok származnak a rejtett gyökerekből. Megint az a lágy, barna, bársonyos bőr. A combját leheletszerűen körbeszusszantó pihék belül megszűnnek egy eliziumi dombhajlaton, hirtelen sírna selyembe hajolnak egészen a nadrágocskákból kibukkanó aranygyapjúszálakig. Zsófia combjában az a megejtő, hogy odafenn vasta . . . nem, nem vastagodik, hanem kitelődik, vezeti a tekintete a . . . szépség felé. Szóval a lábáról beszéltem. A lábáról! Tehát a combja a térde felé karcsúsodik, lábszára kissé szétnyíló térdtől kezdődik. Gyönyörűséges combtövének dús húsa szabadon kitelődik odafenn, nem szorongatja a gyökér tájékát konvencionálisán egyenes, egymáshoz préselt, egymást akadályozó állapotban. Szóval Zsófiának van lábszára. Bizonyára szép. így, az ágyon nem látszik, de semmi kétségem nincs felőle, hogy szép.

Hát ilyen káprázatos az én ... Zsófiám.

Beszélgettünk. Egymásba kapaszkodva. Két elveszett nyújtott enyhet egymásnak. (Nem voltam én elveszett, csak a világ szemében. Akkor is — a világ szemében káros, mihaszna — meditációval töltöttem nincstelen életemet, s „behívóm” idején, a ven- dégtelen erdei étteremben is csak a gyér kereset, s a szezonbeli nagy pincérhiány miatt kaptam pár hetes kisegítő állást.)

18