Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)

bizonyára sokkal korábban fulladt meg. Picinykét vontam a vállamon: olyan vizekre eveztem, ahol saját bőröm végső határt szab.

Sok mindenre indít a békés éjszaka. Engem egy hirtelen fuvallat — ugyan, fuvallat! a nő nyilvánvalóan épp arra gondolt — egy vidéken élő tanár barátom nevének kimondására indított.

A nő földbe gyökerezett, felém fordult, rám meredt, felragyogott a szeme, aztán a nyakamba borult, keservesen ölelt, rázkódott, s vállamon éreztem, ahogy kopott gúnyámat átnedvesíti könnye, nyála. Óvatosan tettem vállára két tenyeremet, mértéktartóan simogattam, hogy jól essen a sírás, hogy jelenlétem, érintésem ne zavarja. Belélegeztem fáradt, idegességén átütő teste szagát, hajának illatát, arcom jobb felén remegve meglapult erősszálú, rövid barna haja. Néztem válla fölött a takarékos lámpák fénykörében a tépett bérházakat, a kibombázott épületek helyébe sebtében felhúzott lakódobozok gyorsan rohadó homlokzatát, a satnya fákat, a koszos aszfaltot, a kutyák piszkította, gyermekhemperegte gyér füvet egy utcatorkolat háromszögében, és a külváros kopottságára boruló ég sziporkázó csillagait.

Istenem! hogy elringatja magár az emberfia, ha egyszerre régi, emberségesnek vélt időből ittmaradt emlék kábítja képzeletét, a bennünk rejlő — akár fájdalmas — boldogság megidézésére ingerel. Boldog leszek itt? A Ház alkalmazottjaként — épp itt? Hiszen innen nézve Fortuna asszonynak már mindkét szeme üveg, s a szája fogatlan, nemcsak béna. Mit várhatok még ezután? Mégis, ugyan miért ne? Hát függ helytől és körülményektől életed emberformájú szakasza — vagy emberformájú perceinek megidé- zése? (Ohó! Emberformájú? Majd kiderül. Jaj, úgyis kiderül!)

Egymással szemben ültünk, mélyen néztünk egymás szemébe, oly szabadon, hogy tekintetünk elkalandozott a másik testén is. Az ő tekintete kevésbé, egyrészt mert mi néznivaló akad egy csupacsont, szikár férfitesten, másrészt mert egy nő csak hosszú hónapok után lelhet vállalható örömet hímpárja testének leplezetlen szemlélésében — nekik amúgy is több örömük akad, ezért csak később egészítik ki a szem gyönyörével. Én persze majdnem kapatos boldogsággal járattam rajta a tekintetemet. . .

Egyszóval ültünk a véletlenül elég tágas heverőn, és hazudtunk egymásnak, hazudtunk andalítóan, hogy megkapaszkodhassunk a másikban.

Megzavart a közbevetés, a kipillantás pinceablakomon. Elhagytam, hogy a közöttünk levő udvarias távolságot szétrobbantó közös barát felfedezése, s a nyakbaborulás után a lány — nekem igenis lány! —feloldódott, heves sírógörcsök között mesélt, s most- már életrevalóbban gyalogoltunk egyre közösödő célunk felé. Kiderült, hogy vonata elment, hajnalban csühöl el a következő. Gyümölcsöskertben álló, ellenőrzetlen — ellenőrzetlen? — bódémba invitáltam egy kávéra — kávéra? —, hogy a következő vonatig beszélgessünk — beszélgessünk?. A kávé után víz következett, mohón ittunk (egymástól — azaz az egymás által meghallgattatástól — egyre ittasabban), ameddig a jótevő mese annyira feloldott, hogy őszinteségre — őszinteségre? — híván, vetkőzésre szólítottam Zsófiát, s ő némi szabódás után, pironkodva, de mégis hittel, s példám terrorán felbuzdulva lehajtott fejjel lemeztelenítette magát egészen kicsi, kopottra mosott bugyijáig. Nem, ezt nem veszi le, makacskodott pucérságomtól félszegen elnézve. Még meggyőződést lövellő szemembe sem mert tekinteni, majd az akadozva induló, meglóduló, aztán hömpölyögve áradó hazug, kedves beszélgetés árja sodorta arcomig, meztelen felsőtestem — s meztelen önmagának izgató pőressége — logikus, lefelé folytatása tudomásul vételéig. De még mindig mereven övem helye fölé néz, beszél.

Én meg csak töltekezem, töltekezem. Töltekezem Zsófia látványával — mintha nem lennék amúgy is robbanásig töltve. Már restellem is magam, hogy látványa jócskán elbeszélése rovására megy.

17