Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)
zéken/ebb a fülünk.) Tétován megálltam, néztem a síró nőt, az még inkább leplezni akarván keservét, még görcsösebben rázkódott a zokogástól. Mit tegyek, rágódtam, mi a fenét tegyek? Csak abban voltam biztos, hogy szenvedő ember mellett elmenni szigorúan tilos. Egyhelyben topogtam hát. A szomorú nőben gyanakvást keltett megtorpanásom, gyanakvása pedig gátlást szült bennem. Bárgyún bámultam a kirakatot, és a torkomban dobogott a szivem. Végső elkeseredésemben odaléptem hozzá, s az izgatottságtól rekedten megszólítottam: — Mi baja van, kedves? — Hagyjon békén — hüppögte. — Én békén hagyhatom, a saját keserve nem hagyja békén. — Mi köze hozzá? — Csupán annyi, hogy sírni látom. — Na és? Bárki sírhat! Nem is sírok! — Bárki sír, én bárkinél megállók. — Ismerem ezt a rohadt férfiszöveget! — Én is ismerem, s épp azért álltam meg, nehogy egy „férfiszöveg” okozzon magának még több gondot. — Ki maga? — Senki nem vagyok. Erre jártam. Erre járó senki vagyok. Könnyein át egy pillanatra elmosolyodott. — Nézze — mondtam mostmár kissé hamisan, nyerőre állva, nemem örökségét levetkezni képtelenül. — Itt úgysem bizonyíthatom be, hogy távol áll tőlem minden ártó szándék. Annyit azért mégis gondoljon meg: jobb, ha velem sétál uticélja felé néhány megállót, mellettem sír még egy kicsit, mintha egy késői busz kapatos közönsége bámulja, és bánatán élezi a nyelvét. A nő hosszan rámnézett — fogott az érvem — dönteni mégsem tudott. Álltam tétlenül, több ravaszság nem telt ki tőlem. Velem egy magasságú volt, ruháira nem ügyelt — csak tisztán tartotta —, esetlenül öltözött, kissé görbe a lába, orra duzzadt, arcát eltorzította a sírás. Ekkor tőlem szokatlan bátorsággal karjáért nyúltam és útnak fordítottam. A fordítást tűrte, de az első lépések után elrántotta a karját. Mentünk — bandukoltunk? andalogtunk? —szótlanul, s minden bizonnyal volt annyi közünk egymáshoz, mint a legtöbb szerelmespárnak. Megkérdeztem, mivel foglalkozik. Tanár, válaszolta. Egy idő múlva újra én: itt a városban? Nem, szólt, illetve régen sokáig, de fél éve vidékre ment. Miért? Mennie kellett, hirtelen nem lett lakása. — Szülei? — Nem — görcsölt a hangja. — Férje? — Hagyjon békén! Hagyjon! — kiabált, zokogott és engedelmesen jött tovább mellettem. Elhagytuk az első buszmegállót, másik, gondosan vasalt váltotta fel a facsarni való zsebkendőt, a sötét, omló vakolaté házakat sötét, omló vakolatú házak, a meleg, pos- hadt levegőt szellő libbentette, csak félig fojtó levegő: a kültelki kisemmizettek egyetlen előjoga. — Csak mára jött fel? — kérdeztem, hogy megbizonyosodjak. — Igen. Ügyetlenül, egyik vékony lábáról a másikra billenve caplatott mellettem, nagy lehetett a cipője is akár érthetetlen bánata, hiszen ha már fél éve külön élnek, miért ma sír, mikor kimondták a válást? Kapcsolatuk — az ő nyilvánvaló nagy, nagy reménye — 16
