Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)

mit? Maga úgyis csupa keserűség, magán csak az könnyít, ha elmondja valakinek a bánatát. Legjobb egy ismeretlennek, utána úgyse látjuk egymást, nem szégyenkezik. Jöjjön, igyunk meg egy kávét vagy akármit valahol. Ráharapott. Gondoltam, ha elviszem innen, ha elindulunk, az isten se kegyelmez neki. No, ahogy jó messzire mentünk, a házam közelébe ügyeskedtem, mondom neki: „Ne értse félre, de halálfáradt vagyok, dögre melóztam magam. Úgy meginnék egy ginfizzt. Jöjjön fel hozzám, megígérem, hogy ugyanolyan decens leszek, mint eddig.” Szabadkozott. Mondom, fáradt ember vagyok én, hölgyem, ártalmatlan, elhasznált alak. Egyébként is utálom a presszókat, a kocsmákat, és bízzon bennem. Hát, ha megígéri, pötyögte. Na erre usgyi, rohantam haza. Az asszonytárs éppen kongresszuson volt, a gyerekek üdültetésen, a cseléd hazautazott — gondoltam: juhé! lovagolunk egyet! De a pléhpofa fennmaradt. Na, a csaj csak meregette a szemét a lakásban. Elő a Napóleont, jól meghúztam, hogy kibírjam az első, tétlen órát. Pont úgy volt, ahogy képzeltem, a csaj nekifogott valami dögunalmas, búbánatos szerelmi történetnek, bőgött hozzá, én meg decens voltam, lassan simogattam a vállát, bólogattam, együttéreztem vele és piáltattam erősen. Esküszöm, egy árva szóra sem emlékszem a sztorijából, de amikor egyszer füst szállt a szemembe, könnyeztem tőle, a csaj bőgve a nyakamba borult, hogy milyen rendes ember vagyok! Háháhá- háhá! Prosztata!

Ittak. A Másik elégedett nem nagyon figyelt oda, italtól véreres szemén látszott: alig várja, hogy ő hozakodhasson elő a saját történetével, s azáltal ő váljék elégedettebbé.

— Kezdett bepiálni a tyúk, már én is másként simogattam. Mikor aztán elég bamba lett a tekintete, nyomás neki. Na öregem, én aztán adtam neki, mint senki! Azt, ami kellett neki. Az adminisztráció meg a protokoll megfojtott azon a héten, a házbeli csajokat is untam már, azt is untam, hogy még a férjük előléptetéséért is alám furak- szanak. Szóval ez igazi szabadon választott volt, apám. Nem is emlékszem, tán újjam sincs elég hozzá, hányszor ugrottam neki. A tyúk meg jajgatott, sikoltozott, ájuldozott. Végre elaludtunk. Másnap délelőtt tízkor fontos tárgyalásom volt. Felkeltem, kávét főztem a csajnak, aztán hazavittem és a kapu előtt mondtam neki: remélem, kisegítettem a kríziséből, biztos jól érezte magát, csak fel a fejjel, aztán ha baj van, hívjon fel, és összehozunk valamit, hogy jobb kedve támadjon. De ne sűrűn hívjon, mert elfoglalt vagyok. Nő balra el. Képzeld el, másnap már keresett. Rendreutasítottam: nem lopom én az időt. És most kapaszkodj meg, öregem! A csaj két nap múlva öngyilkos lett! Énmiattam!

— Hahahahahah! — röhögött a másik, és készült a saját történetére.

— Ne röhögj! — mosolygott félbüszkén az elégedettebb — Azért csak szar érzés volt, hogy kinyírta magát. Persze semmi búcsúlevél, semmi utalás. Rendes kis nő volt. Kár, hogy nem mehettem el a temetésére, de hát hogy megyarázzam?... Bizony, így volt. Most aztán elmondhatom magamról, hogy döglenek utánam a nők. Mi?

A másik hevenyészve bólintott, töltött, ivott, és belekezdett a történetébe.

Vége szakadt a billiárdpartinak. Játékostársaim közölték, hogy tovább nincs keresnivalóm odalenn. Ha szükség van rám, majd üzennek. Elkotródtam.

A pinceszoba nyirkosságában egyedül, a helyemen, a környezetre, kilátásra vakon, emlékeimbe, képzeleteimbe merültem.

Hazafelé ballagtam (ballagtam? — eh, egye fene: ballagtam) egy lehangoló nap után a párás estében. Az utcák kihaltak és rosszul világítottak. Az utolsó buszok idejére járt az idő. Nem szálltam járműre, mert utálom a zörgést, s méginkább nem, mert kevéske pénzemet másra tartogattam. A megállóban félretekeredetten álló alakra vetült egy külvárosi bútorbolt kirakatának fénye, s lassan kerengő gondolataimmal hadakozva minden bizonnyal elmegyek mellette, ha fojtott hüppögése fel nem riaszt. (Eltompult szemünknél -— hiszen annyi minden kényszerül végignézni, elnézni — még mindig ér15