Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)
Hullámzott a terem. Balfelől az utált eseménytől megszabadult első sor vigadott, utána hullámvölgyben evett a következő csapat, végül a harmadiknál tajtékosan csapott az égig az öröm, a hatalom átélésének rivalgó öröme, s a vágyott hangerőt csak az elsőktől való félelem fékezte úgy-ahogy. Büntetést is kockáztatva hátraosontam, a révedtekhez. Egy részük fogát csikorgatta, esküdözött, hogy a lábát ide másodosztályon alul soha be nem teszi, átkot ontott az abroszra, félelmében és gyűlöletében fulladozva nem tudta: a legközelebb eső megalázókat mocskolja-e vagy a méltósággal halk másodikokra ontsa — mert onthatja — a dühét. Más részükön szinte látszott, ahogy elemeznek: a siker titkait fürkészik, gyötrődnek: hogyan juthatnának mielőbb a harmadikok zajos csapatába. Elszólítottak —fenyítés nélkül, ettől kezdve egyetlen rohanás volt az ebéd. Eltakarítottuk a nyomokat, mosodába a pecsétes abroszt, gyorsan négyrét a viaszosvásznat, fürge cselédeknek a mosatlant. Furcsamód, ekkor vett elő a remegés, ösztövér lábaim citeráztak, kezem nyárfalevélként remegett, bendőm felháborodott. Olyasféle lehet ez, mint amikor farkasba botiasz a vadonban, rémülten mégis józan eszedre hallgatva nem futamodsz meg, a férget nyakadra biztatva, megvárod, míg farkasszemet eleget nézvén, kétfelé kotródtok — vagy vipera elől fürge ugrással megmented az irhád, s csupán kiállván a veszélyt, száll bátorságod inadba, s már senkitől nem fenyegetve lerogyni is alig bírsz. De hát engem nem fenyegettek — és nem úsztam meg semmit. Csupán rogyadoztam — a szobám felé vettem utamat, lepihenni. A szalon az ebédlő mellett nyílt, ott szólt rám egy elsőosztályú, hogy reméli, tudok rexezni, s hogy a kézmosás után — egy perc múlva — várnak. Vigyáztam, nehogy megverjem partnereimet, szemem sarkából pillogtam ide-oda, fülem pedig a mellettünk barackpálinkázó két középkorú férfi társalgására hangolt. Öltözetük, magatartásuk, arckifejezésük egy szóval foglalható össze: elégedettek. Épp az elégedettebb beszélt (nyilván e pillanatban elégedettebb, hiszen épp ő beszél): — Kérlek, szépen, az egyik este kicsit piásan hajtok hazafelé egy ülésről, hát egy- szercsak meglátok egy csajt egy buszmegállóban. Befékezek, hát apám, akár hiszed, akár nem, sírt a nő. Na én be is állok rögtön a megálló után, kiszállok, szedem a lábam, nehogy megelőzzön a busz vagy valaki más odatolja a képét, és hát ugye akkor nincs képe leszólítani az embernek a csinibabát. Jó kis dög volt, fiatal, de már érett, akit nem kell tanítani. Hahahaha! Prosztata!— emelte poharát és szétterült mosollyal ittak. — Szóval — folytatta — én felteszem a szomorú ábrázatot, odalépek a csajhoz, mondom neki: „Mi baj, kedves? segíthetek valamiben?” De az csak rázza a fejét. Na, én rögtön kapcsoltam, mondom neki: „Ne higgye, hogy aszfaltbetyár vagyok, nem molesztálom magát, segíteni szeretnék.” A dög csak rázza a fejét és szipog. Töröm a fejem, hát ki is pattan az isteni szikra. Mondom neki: „Ide figyeljen hölgyem. Nem akarok a terhére lenni, azt se kérdezem, mi lelte. Ha már megálltam a sírása láttán, hát üljön be a kocsiba, hazaviszem, vagy ahová akarja, én egy szót se szólok. Ha már ekkora bánata van, legalább ne bámulja az egész busz a kisírt szemét.” Na, erre elkezd bőgni, és hüppögve köszöni, hogy milyen rendes vagyok. Háháháháhá! Jól van, gondoltam, csak gyere be a mitfárerülésre, bejösz te az én utcámba is. Pléhpofával kérdezem a címet, indítok, nem szólok egy szót se. Várom, mikor kezdi a magyarázkodást, mert tutti, hogy elkezdi. Látom, hogy szárad a szeme, kukucskálni kezdi a kocsi műszerfalát — tudod, milyen szép — aztán kérdi: milyen márka, de én csak tisztességgel, szerényen válaszolok. Elérünk a megadott címre, megállók egy koszos bérkaszárnya előtt. Azt mondja: hogyan hálája meg. Én csak szörnyülködök: miféle hála járna az emberi segítségért, én köszönöm, hogy a szolgálatára lehettem. Kérdezem, hogy a szüleinél lakik-e, azt mondja, nem, albérel. Elérkezett a pillanat, hogy kivessem a horgot. Mondom: tudja 14
