Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)

Az a vasárnap volt az én felavatásom is, akkor kaptam az első keményített ruhát, fehér kesztyűt, s a jogot, hogy az alsóbb osztályokat végigpróbálva, a barokk hajóba is befuthassak, ha egy baloldali vendég int, mert fáradt megborsozni a levesét.

A harangozáskor — ünnepien előkészülve, kioktatva — felsorakoztunk, a falnál vártuk a vendégsereget.

Legelőször a negyedosztály tülekedett le hajszálpontosan, de a főteremnyik tekintete megakasztotta őket, s ők szó nélkül a falhoz sorakoztak odakinn. Új volt a turnus, így ismeretlenül is főhajtással üdvözölték az első három osztály öt-tíz perces késéssel érkező tagjait.

Elsőnek a másodosztály érkezett, szakmához, munkához szokott pontossággal, felelősséggel, hiszen az ő képzett vállukon nyugodott a többi osztály, és még sok más gondja. A harmadosztály megvető tekintetek homokjába dugván vágyait, vonult el a kinn sorakozók előtt, odabenn már pörgött a radaruk, gyorsult-lassult a léptük, egymás között is megharcoltak a rangsorért, vélt vagy valós bolhatöknyi előnyökért.

Hét és kilenc perc késés között vonultak, pompáztak be az elsők, pompára és vonulásra dresszírozott asszonyaikkal. A mértékekre ügyelve húztak a helyükre, s amint ülést érintett a fenekük, eszeveszett gyorsasággal asztal sarkára pakolt tárgyaikba (manikűrkészlet, aranyöngyújtó, többféle cigaretta, antik púderdobozok, satöbbi) és az előző este elhagyott, előző este jól előkészített témákba merültek.

Ekkor adott jelt a negyedeknek a figyelő-fegyelmező tekintet, s azok megértvén, szorgalmasan útnak indultak — bemutatkozni. Az első osztályú asztalnál megálltak, dobogó szívvel várták, míg az egyik ülő befejez egy mondatot, nem néz fel, s tisztelettel közbevághatnak:

— Elnézést kérek, kezétcsókolom, jónapot kívánok, tiszteletes hódolatom, engedjék meg, hogy bemutatkozzam.

Görcsösen elmotyogott vagy érthetően, fülbevésésre szánt nevek bukdácsoltak vagy repültek az álmeglepetten felkapott arcok felé, körbetáncolták az asztalt, nehogy átnyúljanak valaki előtt, mormoltak és harsogtak a belső irtózást kegyes mosollyal leplező, leereszkedő, nyájas tekintetek előtt. Az volt az ördögi az egészben, hogy hiába törtek előre a törtetők nevük megjegyzését remélve, minden egyes asztalnál új jeget kellett törniük, új, néma várakozás volt a sorsuk.

Végigtáncikálták az elsőt, következett a második osztálysor. Egy-két merev nyaktól eltekintve ott nem locsogtak: pironkodó arccal vártak, lesütött szemmel, velük egyidő- ben nyújtották a kezüket (kezüket utána damaszt zsebkendővel nem tisztogatták), s napnál világosabb volt: egyetlen vágyuk csupán, hogy minél hamarabb túl legyenek az ügyön.

A harmadosztályú sort megint fölülről a tálalóhely felől kezdték — kedvetlenül szorultunk a falhoz, megvetően — talán csak azt nem tudtuk: kit vetünk meg. Ekkor kezdődött a haddelhadd. A sorakozók néha percekig harákolhattak, míg feltekintésre bírták az első osztály helyére leső, törő, s a második szakértelmét nélkülöző vezérfiókákat. Nyelhették a nyálukat, hogy elviseljék az orruk alá döfött, drága krémekkel bemázolt, valaha mosástól repedezett női kacsokat, s bizony, a legelszántabbak is egyhamar az orruk alá motyogtak, letéve a reményről, hogy megközelítsék a megközelít- hetetleneket. Megingott bennük a hit, hogy ilyen iskolán át eljutnak valaha a csupán ideálokat szem előtt tartó, nagy társadalmi hivatáshoz — egyelőre a harmadik osztály rokokó termébe.

Elgyötörve, sárba taposva — mégis, a ház törvénye és elvei szerint immár ismerősként, mindenkivel tegeződve — kimerültén zöttyentek a dúsan terített, műanyag- edényes asztalokhoz, hátul. A vérmérséklet és a gumilélek tanulmánya volt ez az egymásnak figyelmet sem szentelő, enni se vágyó gyülekezet.

13