Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)
KUR.UCZ GYULA BECHTEREF* Egy őszi hétköznapdélután mosolygott rám Fortuna. Akkor, örömömben nem vettem észre, hogy egyik szeme üvegből van, bal szájsarkában a mosoly pedig voltaképpen a béna izmok leleffedése. Olyan hangtalanul állt meg erdei kisvendéglőnk előtt a luxuskocsi, hogy csak a sofőr ajtónyitására kaptuk fel a fejünket. Apró, gyomorbajos férfi mászott ki a hátsó ülésről, bejött, tudomásul vette a köszönésünket, közölte, hogy a Házból való, és felsorakoztatta a személyzetet. Feltehetően azért rajtam akadt meg a szeme, mert véletlenül énrajtam volt tiszta pincérruha. Még valószínűbb persze — így utólag —, hogy tartásom vonzotta: már két napja kínzott a reuma, hányatott életem korai, vásott gyümölcse, s ezért merev derékkal, enyhén előre hajolva jártam. Mindannyian tudtuk, mit jelent A Ház. Pompás erdei kastély volt, hatalmas parkkal, nagyon megbecsült emberek pihentek benne szögesdrót kerítés és más berendezések (pl. őrök) védelmében. — Ez kell — bökött rám a gyomorbajos, aztán hozzátette — Olyan keveset eszik, amilyen girhes? Főnököm bólintott. — Helyes — mondta a férfi — Takarékoskodnunk kell. Elviszem. Egy emberünk kiesett. — Honnan? — kérdezte tiszteletlenül vagy inkább bután a főnök, időt akart nyerni. — Az ablakból. Második emelet — vetette oda a gyomorbajos, aztán mélyen a szemembe nézett: — Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga. Jól kell végezni. Nem szabad dühíteni a magas vendégeket. A Ház három emeletes. Ezzel vette kezdetét a betanításom. A kastély pincéjét rekeszekre osztották, ott laktunk. Nekem —azaz az elődömnek — szerencsém volt, mert csíknyi résen kiláttam a parkra: soha azóta nem csodálhattam meg annyi káprázatos cipőt, gonddal vasalt nadrágszárat. Nem volt nehéz a munkánk: reggel a szobákba vittük a reggelit a pihenéstől kimerült vagy másnapos vendégeknek, elhúztuk a bársony sötétítőfüggönyöket, ezenközben éberen lestük a sok-sok gazda hangulatát. Délben feltálaltuk a levest, mire a harangszóra lejöttek. A második és harmadik fogást (második és harmadik tányérral együtt) úgy csempésztük az asztalokra, hogy meg se érintsünk senkit, mert kezükben könnyen eljárt a kés, karunkba könnyen állhatott villa. Egyébként — ha nem ingereltük őket — igen barátságosak voltak, nekünk pedig a lelkünkre kötötték a tapintatot: felelős munkától elnyúzott emberekkel van dolgunk, növekedjünk fel feladatunkhoz. Az étkezés közben a hosszanti fal mellett álltunk két méterenként, tekintetünket leginkább a baloldali, barokk boltozatos rész felé fordítottuk, ahol az első osztályú vendégek foglalták a helyet, néha-néha pillogtunk a jobboldali, csupán rokokó rész felé, a másodosztályúak fertályába. Mögöttünk modern, kockateremben ettek a har- madosztályúak, ők még átláttak a lebontott fél fal helyén, a negyedosztály pedig a fal mögött, viaszosvászonnal leterített bádogasztaloknál kapta csajkájába ugyanazt az ételt. De csak vasárnap. * Részlet a Léggömbhuszárok c. regényből. 12
