Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Illyés Gyula: A Tiszatájról - Jócsik Lajos: Szabó Dezső legendája
Rimaszombaton és Rozsnyón át végigjárta a városokat. Rimaszombat négylovas hintóval fogadta, fáklyásán tisztelgett előtte, írófejedelemhez illően hódolt neki. Sok helyen két előadásban tudta fölgyülemlett hallgatóságát kielégíteni. Mindenüvé elvitte Ady emlékét, Simonyi Mária a verseit is. Esztendőre a keletre eső városok tiszteleghettek előtte. Hódítás volt ez, de nem elhódítás, mert a Szabó Dezső iránti vonzódás élve maradt, s gyakorta lángra is lobbant. Sőt tervbe is szökkent a kívánság: jöjjön ő is előadó-kőrútra miközénk Szlovákiába. Az első hívó levelet én vittem neki budai lakására. Becsöngettem hozzá. Résnyire nyílt az ajtó. Átadtam neki a meghívást eldadogván, kiknek a nevében jelentkezem. Ennyit válaszolt: — Majd megadom a választ ... — s zárult az ajtó. A válasz pedig nem akart megérkezni. Akkor Vass László, a Sarló Eötvös-kollégista tagja kapta feladatul, hogy sürgesse a választ illő módon s elővigyázattal. Jött is a távirati válasz: — Jönne a mester, de nincsen cipője ... Hát akkor cipőt kell küldeni neki! Egyszerű volt a következtetés, de annál nehezebb a_ kivitel. Mert hányás cipő kell Szabó Dezsőnek? Új utasítás a budapesti exponensnek: tudja ki sebesen, hányas cipőt visel a mester. Távirati úton megérkeztek az adatok (Vass László sírba vitte, hogyan szerezte meg). De hát most milyen legyen a cipő? Persze, a legfinomabb sevró bőrből készüljön. És legyen cúgoscipő, vagyis a legkényelmesebb. A cipő gyorsan elkészült s futár vitte a mesternek. De a mester mégsem mozdult. Akkor delegáció keresse fel! Felkereste és zilált lelkiállapotban találta. És imigyen szólt a mester: — Szörnyű vízióim kivertek a budai hegyekbe. Látomásaim egész éjjel gyötörtek. S vegyék tudomásul, ha százezer diák jönne és letérdelne előttem, akkor sem mennék el . .. Mert én román vagyok...! A hívók hüledezve jöttek el a mestertől, s jöttek haza Érsekújvárba, Pozsonyba. Csak otthon merték elmondani ezt. De a fővárosi sajtó sokáig pertraktálta a hihetetlenséget, hogy a Mester Romániába költözik és román író lesz. Nagy Péter nagyon helyesen járt el, amikor bevezető tanulmánya legelejére tette ezt a Szabó Dezsőtől való idézetet: „Nincs a naprendszerben élő lény, aki távolabb állana, mint én, attól, hogy úgynevezett író lehessen. Lejegyezni mások pattanásait, megfigyelni, dokumentumokat gyűteni, témákat szerezni, megvázolni, gondolkozni, kidolgozni: ezek azok a mesterségek, amikre teljesen képtelen vagyok ... Az élet-csalán körülcsípett s én ezekben a szavakban pattanásoztam ki rája és ne haragudj, ha úgy vakarózom, ahogy nekem viszket.” Úgy érzem, hogy Móricz írói technológiája ellen hegyezi ki a magáét, lássuk hát pontosan a Móricz Zsigmondét. „Ha leülök bárkivel beszélni, s hozzáfogok gondosan hallgatni s megfigyelni őt, akkor az élet átad nekem nemcsak egy egyént, hanem egy típust, aki abszolút tisztán tud mindent, amit tudnia kell: tudja a nyelvet, a magatartást, a históriát, a miliőt, egyáltalán szintézise annak, ami ... Ha egy író őt megírja, már kitűnő, ha nem ront túl sokat rajta. Én arra volnék büszke, ha úgy írok egy figurát, aki megszólal toliam alatt, az összes tudományok ugyanúgy vehetnék vizsgálat alá, mint a valóságos élőlényt. Ehhez a legkisebb élet elég. De Élet.” (saját kiemelése). Azt hiszem, a két ars poetica eléggé megmutatja érvényét és értékét egymás mellett. Visszahajolva az eredeti terminológiához, Szabó azt írta, ami neki „viszketett”, Móricz azt, ami a népnek viszketett. Szabó expresszionista, Móricz realista. Szabó individualista, Móricz kollektív ösztönű, népben, nemzetben gondolkodó. Szinte furcsa, hogy ugyanaz az évszázad nevelte őket. Szabó lezárult. Móricz eleven erővel hat és tovább él. Azonban az a gyanításom, hogy ezt a „viszkető- vakaródzó” írói technológiát csakúgy polgárhök- kentésre szánta, mint annyi más írását. A polgár- hökkentés karaktere alapvonása, tulajdonsága, írásai ugyanis azt mutatják, hogy azok maradtak meg az idő rostáján, amelyekben ő is éppen viszketett, s nem a maga „tomporán”. Nagy Péter ilyen ma is iható főzeteket nyújt át centenáriumi antológiájában. Ittunk ezekből már akkor is, amikor frissen kínálta a szerző. Ilyen volt a „Feltámadás Makucskán”. Minden meseszerű benne, mégis mennyire reális, elképzelhető. Az anyag teszi ezt, amivel kitölti a kereteit. Az első gondolat, hogy Mikszáth „Zrinyiászát” vette keretül elő. De Szabó Dezső a nép életébe gyökereztette le az irodalmi formát. És itt fordult a feje tetejére a világ, föl, egészen a parlamentig. Vitriolba fürdette az egész hivatalos világot, Makucska bírójától Bethlen István miniszterelnökig. Az élő falu lövészárkokkal védi magát a temetőből rendezett sorokban menetelő halott falu ellen. Mire megáll a holtak menete. A frontok „megmerevednek”. Végül a halottak visszavonulnak. Az élők az aranyra festett temetői jelszót: „Föltámadunk”, újjal cserélik le: „A honi föld örök pihenőt nyújt”. Önzés és hipokrízis tartja össze a világot s hullik szét, ha egyszer az öncsalás valójára fordul. Bár egy híján ötven esztendeje rajzolta Bethlen István és a Tisztelt Ház freskóját, a festék frissen illatozik rajta: „Tisztelt Ház! Én nem mondom el csodás hatású titkaim, mély gyökerű terveim és rengeteg koncepcióm. Úgy teszek, mint nagy ősöm, Teleki Mihály, aki egész életében egy szóval sem árulta el, hogy alatta fog tönkremenni Erdély (Újabb viharos éljenzés.). De annyit ígérhetek: a magyar kormány minden körülmények közt helyén fog állani. És ha a magyar falu feltámad, mi a szuronyok erejével fogunk a halál törvényes jogainak érvényt szerezni. (Az egész Ház felállva éljenez. Gömbös Gyula felváltva Napoleon-, Mussolini-, és 95
