Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában
küldötte értem, az udvari marsallal és hat más udvarbéli lovaggal egyetemben. Követtem őket, ám magammal vittem papírjaimat is, hogy megmutassam a fejedelemnek, hogy származásom méltóvá tesz reá, hogy bármilyen nemesurat vagy főrangot kihívhassak. Megfontolt elmével azt felelte nekem, hogy egy követ az uralkodóját képviseli, miért is egy követet éppúgy nem lehet kihívni, mint egy királyt avagy fejedelmet. „Uram — feleltem én —, őnékik éppúgy nem szabad lejáratni egy király tekintélyét s hírnevét, ha pedig ő a köztársaságát képviseli, akkor én a királyomat, mivelhogy a kapitánya vagyok; ámbátor szívesen távozom véle egy más országba, ahol is már senkit sem képvisel, s akkor kvittek vagyunk.” Megparancsolta akkor a fejedelem, hogy menjek át a fejedelemasszony lakosztályába, majd pedig hívatván a követet, felszólította, hogy adjon nekem elégtételt, máskülönben kénytelen lesz megírni a köztársaságnak helytelen viselkedését, hozzátéve, hogy én olyan ember vagyok.aki aligha engedném élve hazajutni. Megijedt erre a követ, s mivel más mentség nem kínálkozott, mindnyájunk előtt kijelentette, hogy mindarról, amit az asztalnál mondott, semmit sem tud többet, csak amit maga is hallott más, hitelt nem érdemlő személyektől, s hogy mindama dolgokat inkább csak a társalgás kedvéért mondta, mintsem meggyőződésből, hiszen ő maga felette igazságos, keresztény és kegyes uralkodónak tartja a spanyol királyt, és nagyon is jól tudja, hogy minden egyéb híresztelés csak undok rágalom. A fejedelem akkor hozzám fordult, kijelentvén, hogy a király és a magam becsületének ügye immár az ő vállán nyugszik, és meghagyta, hogy további parancsáig halálbüntetés terhe mellett nem hagyhatom el a palotát. Kezdett rosszra fordulni a dolog, bizonyságául, hogy a szerencse nem szeret sokáig békességben hagyni bennünket. Megüzentem a fejedelemnek, hogy őfelsége nem szabhat ki énreám halálbüntetést, mivel én nem vagyok sem alattvalója, sem a katonája. Nem tetszett a fejedelemnek az üzenet, és estére érve magához hívatott azzal, hogy vetkőztessem le, és akkor nagy részletességgel meghánytuk-vetettük eme dolgot. Szememre vetette, hogy igen messzire mentem, amikor odáig ragadtattam magam, hogy a jelenlétében kihívtam a követet; hogy igen csípős és kendőzetlen szavakat használtam; hogy semmibe vettem a parancsolatjait; és mindenekfelett, hogy szerfelett csekély szeretetet mutattam iránta, amikor kinyilvánítottam, hogy el akarom hagyni, holott pedig ő azt hitte, hogy halálomig fogom szolgálni. Én ismertem a fejedelem kedélyének hirtelen fordulásait, és tudtam, hogy ha megharagszik, a legcifrább főúrnak is lecsapatja a fejét a tulajdon színe előtt, ott bent a teremben; ennek okáért hát jobbnak láttam, ha hallgatok. Megkérdezte, miért nem felelek, mire én így szóltam: „Uram, nagyon is sok mindent tudnék erre válaszolni; de nem tudom, felségednek volna-e kedve meghallgatni engem.” Azt válaszolta, hogy igenis volna, mire én ekképpen folytattam: „A történelem tanúsága szerint mindig is voltak kihívások császárok és királyok jelenlétében, hiszen a nemesség törvényei megengedik, hogy a lovagok sérelmeiket ne parasztok módjára orvosolják, ilyen-olyan pénzbírsággal kártalanítván egymást, hanem hogy, uralkodóik engedelmével, párbajra vigyék a dolgot. Ilyképpen hát felséged sem neheztelhet olyasmiért, amit a törvények nem tiltanak; mihez csupán még annyit kívánok hozzátenni, hogy ezzel nemhogy elveszítettem volna nagyrabecsülésemet felséged személye iránt, hanem épp ellenkezőleg, lévén hogy úgy viselkedtem, ahogy egy fejedelem előtt illően viselkedni kell, hiszen ha a tiszteletem egy fokkal is gyöngébb, akkor nemcsak a kihívás, hanem maga a párbaj is ott zajlott volna le a felséged színe előtt. Meglehet, hogy szavaim csípősek voltak egy közemberrel szemben, aki, ha követi küldetése véget ér, éppoly egyszerű nemesember lesz, mint a többi, ám az ő szabadossága sem volt kisebb, mellyel beszélt; arra pedig, hogy ő mint követ a köztársaságát képviseli, két dolgot felelnék; az egyik, hogy nem illendő egy követnek ily csúnyán beszélni egy királyról. Ámbátor könnyen meglehet, hogy nem is mint követ szólott róla, hisz semmiféle megbízatása nem volt a spanyol királlyal kapcsolatosan, mivelhogy egyéb ügyekben jött; ez esetben pedig csupán mint egyszerű magánszemély beszélt, mint magánszemélynek pedig csak úgy válaszolhattam, ahogy válaszoltam; ha pedig mint követ szólott róla, úgy vegye eszébe felséged, hogy mekkora különbözés vagyon a velencei köztársaság és a világ leghatalmasabb uralkodója közt, s ez a különbözés meg kellett hogy mutatkozzon az ő gyaláz- kodásai és az én válaszom közt is, jóllehet hivatalunknál fogva nem vagyunk azonos rangon. Én, ámbátor a szerencse kedvezőtlen fordulása miatt most száműzött vagyok, mégiscsak a minisztere vagyok királyomnak, akit minden körülmények közt meg kell védenem. Felséged az imént fogyatkozott engedelmességemről beszélt; engedtessék meg felemlítenem, hogy én tulajdon jószántamból és akaratomból lettem rabszolgája felségednek, ám ami a többit illeti, se alattvalója, se katonája, se foglya nem vagyok; miért is én éppúgy elhagyhatom felségedet, amint felséged is elküldhet magától engem. Ami pedig a felséged iránt való meggyöngült szeretetemet illeti, könnyen bizonyíthatom, hogy nagyobb az, mint amit a tulajdon királyom iránt érzek, hiszen éppen a felséged iránt táplált szeretetem és tiszteletem miatt nem mutattam meg, hogy mivel tartozom az én természetes uramnak, mivelhogy akkor meg kellett volna ölnöm becsülete nyilvános rágalmazóját, bárd alá hajtván fejemet a szolgálatáért; én azonban híven teljesítettem, amire a szeretet kötelez felséged személye iránt, királyom iránti hűségem csorbításának árán is. Mihez is hadd tegyem még hozzá, hogy éppen felséged az, ki nem szeret és nem becsül engem, mivel ha szeretne, úgy engedte volna, hogy ne hagyjam torlatlan a sértést, s akkor most engem is becsületes férfiúnak tartana; ám az, hogy nem hagyta, hogy elhárítsam a királyomról a sértést, az annak a jele, hogy sem a makulátlan hírnevet, sem a becsületes szolgát nem szereti.” Elámult a fejedelem e szavak hallatán, és nem tudta, mit feleljen nekem; ám végül, belátván, hogy 88
