Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában
igazat szóltam, előbb is kijelentette, hogy oly ember módjára beszéltem, ki ugyancsak járatos a párbajok dolgában, és kit értelme méltóvá tenne reá, hogy akár egy birodalmi tanácsban is hivatalt viseljen; s hogy igen szerencsés volt ekképpen szólanom, mivel elárultam vele, hogy otthonosan mozgok e tárgyban. Majd nyomatékosan hozzátette, hogy habár okfejtésemet személyes indulat, és nem az észszerűség diktálta, engem, személyemben, nagyon is becsületesnek talál, olyannyira, hogy szívesen bízna reám országos dolgokat, miért is igen kedvére volna, ha szemet vetnék a nagyságos fejedelemasszony valamely udvarhölgyére, mivelhogy ha házasember volnék, biztos lehetne felőlem, hogy teljes lélekkel intézném eme dolgokat, s hogy életemmel-halálommal csakis őt szolgálnám. Ha pedig én vállalnám ezt a megbízatást, amelyről szólott volt, s ha legalább annyira lehetne bízni a császárban, mint amennyire nem lehet, ő mint követet Spanyolországba küldene engem, mivel ez idő tájt, ha ő katolikus felsége hajlandó volna segíteni őt, kedvező alkalom mutatkozna reáhágni a török fejére, s kikergetni Konstantinápolyból a szultánt, aki egyébiránt már nem ugyanaz volt, aki őt a trónra segítette, hanem az utóda, egy kegyetlen és gonosz zsarnok, kivel felette rossz viszonyban volt. A dolog módja és formája a következő lenne: ő — és erre külön ígéretben kötelezné magát a spanyol királynak s a császárnak — hadseregével Magyarországba menne, mit is könnyűszerrel megnyerhetne, mivelhogy a török sem Konstantinápolyból, sem máshonnan nem kaphatna segítséget; a támadást pedig negyvenezer lovassal indítaná meg. Legelébb is a hágókat és az átjárókat szállná meg erős sereggel, elvágván így a birodalomtól az ország belsejében élő törököket, kik veszedelemtől nem tartván, inkább törődnek a magok kényelmével, semmint a biztonságukkal, miért is nem lesz majd nehéz kard élére hányni őket. Akkor pedig, ha a két sereg egyesül, a császár tetszése szerinti feltételekkel, nyitva lesz előttük az út egész Konstantinápolyig, mivelhogy Havasalföld fejedelme is, kivel a szultán példátlan gyalázatossággal bánik, ezerféle módon gyötörvén és zsarolván őt, csatlakozna hozzájuk húszezer lovassal, mely haddal együtt pedig már százezer főnyire nőne a keresztény sereg; ha pedig egyszer már Konstantinápoly alatt volnának, onnan már minden menne, miként a karikacsapás. Amire is most érkezett el az alkalmatos idő, tekintve, hogy a basák és az alkirályok hatalmi torzsalkodása ez időre nyílt szakadáshoz vezetett, ami igencsak megosztja erőiket, a szpáhik és a janicsárok pedig, kiket felette szűkén fizetnek, s kikkel még sokkalta zsarnokabban bánnak, mint azelőtt, az egész birodalomban lázonganak. Azonfelül bizton számíthatunk a birodalomban élő szabad keresztények s a szolgasorba taszított népek segítségére is bárminémű vállalkozásunkban, mivel azok, kik igen nagy számban élnek ama zsarnok iga alatt, bizonyára minden tőlük telhetőt megtesznek majd szabadulásokért. Görögország alig várja a napot, hogy lerázhassa ezt a rabigát; több ízben kért is már fegyvereket és segítséget a spanyol királytól, erre magam is tanú vagyok. „Ezért kellene ő katolikus felségének betörni oda seregeivel, oda összpontosítván haderejét, mialatt a velenceiek hatalmas hajóhadukkal visszavennék, ami Dalmáciából és Horvátországból őket illeti; s éppen e tárgyban jött ide ez a derék követ.” „Nem rossz módszer — feleltem én — akképpen kérni segítséget a spanyol királytól, hogy mindenki előtt zsarnoknak nevezzük.” Hanem a fejedelem rendületlenül folytatta, mondván: „A tatárokkal is tárgyaltam (a követeik csak néhány napja jártak itt nálam), hogy törjenek be a Fekete-tenger mellékére, a lengyel király- lyal egyidőben, aki Oroszországon át vezetne hadat a birodalom ellen, mialatt a legfőbb ellenség, a perzsa császár is folytatná a háborúját a szultánnal." E szövetséghez immár csak annyi hiányzik, hogy a császár és a király is csatlakozzon hozzá, s épp az ő megnyerésüket bízná az én buzgalmamra és ügyességemre. Ilyképpen a császárra hárulna, hogy bemenjen Konstantinápolyba, s királlyá koronáztassa magát; a spanyol király Nagy-Görögországnak lenne uralkodója; a velenceiek megkapnák a Dalmáciából és Horvátországból órájuk eső részt; miért is cserébe ő beérné pusztán annyival, hogy mindazt, ami eddig Magyarországból a töröké volt, most megkapja, minek fejében hajlandó volna hűbéresküt tenni a császárnak, ama tizenötezer zecchino hódolatadó nélkül persze, mit eddig évente fizetett volt a szultánnak. Mindezek okán megkért tehát, hogy ne zavarjam meg a tervét a bosszúmmal, amit, mint mondotta, üdvös volna legalább elhalasztanom, lévén hogy míg él az ember, addig mindenre juthat alkalom. Megfontolván ama várható s nem csekély fontosságú fejleményeket, melyek ez ügyben javamra és hírnevem jobbítására lehetnek, ekképpen feleltem: „Ahol oly nagy jelentőségű dolgokról van szó, melyek az egész keresztény világnak sorsát érintik, kedvem szerint van elállani szándékomtól, és nem kételkedni felséged szavában, miszerint becsületemet s hírnevemet a sajátja fölé helyezni, mit én is éppoly sokra becsülök, mint ama megtisztelő bizalmat, hogy személyemet képesnek és alkalmatosnak találja ily fontos megbízatásra; és ha valaki mást is találna, kit alkalmasabbnak ítélne rá, én annak is csupán örvendenék, mivel úgy még biztosabbnak tetszene a siker; ha pedig mégis engem választ felséged, én igyekezni fogok származásomhoz illően és felségednek megelégedésére teljesíteni kötelességemet.” Ebben maradtunk tehát; a fejedelemasszony pedig, ki szüntelen mulatságra vágyott, vadászatra készült udvarhölgyeivel, s engem is magával akart vinni. Hogy távol tartson az udvartól, s hogy elejét vegye valamely nem kívánt fordulatnak, a fejedelem engedélyt adott a távozásomra, s én kilovagoltam a fejedelemné asszonnyal. Ezenközben a követ elbúcsúzott, s maga is távozott, igen elégedetlenül a személye, és igen elégedetten a köztársaság ügyeit illetően. Velünk tartott a két vetélytárs is: Sternberg kisasszony, akiről már szólottám volt, és a gyönyörűséges zsidóleány, kit Péchi Rákhelnek hívtak, s kinek édesatyja oly hatalmas úr volt, hogy volt idő, amikor Erdély fejedelmévé akarta koronáztatni magát. Miért is utóbb börtönbe vetették, s halálra ítélték; és ámbátor a fejedelem megbocsátott néki, 89
