Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában

A fejedelem gyakorta utazott el országos dolgokban, s mi ilyenkor mulatsággal, vadászattal és lakomákkal múlattuk az időt; és valahányszor kilovagoltunk, a fejedelemasszony mindig a tulajdon lovaiból nyergeltetett nekem. Huszonhárom esztendős volt a fejedelemné, a bőre hófehér, a szeme és a homloka gyönyörű; a szája enyhén duzzadt volt és lefittyedő, mi is az Ausztriai Házzal való rokonságáról árulkodott. A lovat úgy ülte meg, s oly szilajon nyargalt, mint egy férfi; és valahányszor megiramodott, rám parancsolt, hogy kövessem, miért is gyakorta megtörtént, hogy elszakadván a társaságtól, kettesben maradtunk. Parancsa szerint ilyenkor kiemeltem a nyeregből, s a karomba véve letettem a földre, hogy elfogyasszunk uzsonnára valamely fogolymadarat, melyet az iszákomban vittem magammal, egy- pár fehér cipóval meg egy flaska borral vagy vízzel egyetemben, miket a nyereg négy bőrrekeszéből halásztam elő. A földre telepedvén pedig fölszeletelte a foglyot, és meguzsonnázott, a tulajdon kezével adva a számba a falatokat, azzal a fesztelen természetességgel, mely arra a vidékre jellemző, s én ugyanazzal a fesztelenséggel fogadtam, lévén hogy nem volt egyéb tanúnk, csupán az ég; mindazonáltal egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg a kötelező tiszteletről. Nagy tréfamester volt ez az asszony, kinek egyik kedves mulatsága volt, hogy, ha csak tehette, csattanósan képen törölte óvatlan cselédeit, majd nagy hirtelenséggel elbújt előlük.

Telt az idő, s én hovatovább az egész országot bejártam, efféle kellemetes mulatságok közepette, mindegyre csak Sternberg kisasszony és ama szépséges zsidóleány szerelmével játszadozván, ki oly gyengéden szeretett engem, miképpen én is őt, s ki még oly gyermek volt, s oly járatlan a szerelem dolgaiban, hogy bizony a fejedelemasszonyra hárult, hogy közvetítse érzelmeinket. Ki is nem tudván, hogy én már házasember vagyok, szívesen vette volna, ha nőül veszem eme leányt, akinek a fejedelem egyébiránt három városkát adományozott, s ha ott maradok köztük örökre. Egy napon ez a zsidóleány rajtakapott, amint a szép Arriana Sternberggel ölelkezem, s olyannyira megorrolt miatta, hogy szemében csillogó könnyekkel afejedelemnéhez szaladt panaszra, aki hatalmasat kacagott a dolgon, mondván; „Lám, hate nem mutatsz szerelmet iránta, hát csoda-e, hogy másutt keresi?” Mire a leány így válaszolt: „Jaj, felséges nagyasszonyom, hiszen még nem is tudtam, vajon szeretem-e, míg meg nem láttam így, másnak a karjában! Hanem most már kérem Felségedet, szidja meg erősen, mert tudom Isten, hogy ezentúl szeretni fogom!”

Ily bájos incselgések közepette folytak dolgaim, amidőn követ jött Velencéből, és őfelsége megparancsolta, hogy menjek előre a fogadására, és készítsem elő az ilyenkor szokásos ünnepségeket. így is cselekedtem, s a rákövetkező nap reggelén a fejedelem is fogadta a követet; majd annak utána, sok más urasággal egyetemben, mindketten asztalhoz ültek, ünnepélyes zeneszó mellett. Felszólított akkor a fejedelem, hogy tölteném meg a serlegét, mi is felettébb szokatlan kívánság volt, hiszen ezt eleddig sosem bízta idegenre. Ott az asztalnál pedig, társalkodás közben, a követ váratlanul s arcátlanul gya- lázni kezdte a spanyol királyt, nem leplezett gúnnyal szólván birodalmának államairól, szemérmetlenül pocskondiázván az ottani törvényeket, szokásokat és állapotokat. Én éppen a kelyhet nyújtottam a fejedelemnek, aki rám nézett, és látta, hogy elsápadok, és a kezem reszketni kezd. Nem tetszett a fejedelemnek, hogy ilyen dolgokat kell hallania a követtől, hiszen számos alkalommal adta már tanújelét a király iránt táplált rokonszenvének, nem egy lakomán mondván tósztot a tiszteletére, és mindannyiszor hatalmas uralkodónak kijáró címekkel emlegette; vette hát poharát, és így szólott hozzám: „Nos, hol marad a tószt?” „Nem értek én ahhoz — válaszoltam —, de ennek szívesen megfelelnék; és felette csodálkozom, hogy egy keresztény uralkodó asztalánál ily merészségre vetemedhet egy követ, akinek mint miniszternek kötelessége volna a legékesebb nyelven szólani, ha olyan nemes uralkodóról beszél, mint a spanyol király; és bizony nem értem, miként merhet ily kevés tisztelettel beszélni a világ leghatalmasabb királyáról. Felséged hamisság és hazugság nélkül meg tudja ítélni, amit a követ úr beszél (mivelhogy más országbéli személyektől is hallotta, amint a személye előtt magasztalták ama királynak bölcs kormányzását, kegyes buzgalmát, keresztényi hitét és szokásait, mik is példaképp szolgálnak az egész világ előtt, csakúgy, mint nyájas modora, bölcsessége, bátorsága s fegyverei); s bizony ha nem volnánk a felséged asztalánál, ez itt máris a vérében fetrengene, gyalázkodó nyelve pedig kutyák konca volna; miért is vétesse fejemet felséged, ha mindenki előtt vissza nem vonatom véle iménti szavait, illő tisztelettel viadalra szólítván föl, a tetszése szerint választott fegyverrel.” A követ inkább holtnak látszott, mintsem elevennek, mivelhogy nem hitte, hogy egy spanyol is hallhatja szavait, lévén hogy én olaszul szólottám vele, amikor a fogadására elébementem. „Most távozz — mondta a fejedelem —, magam kívánok maradni vele.” „Császárok, királyok és fejedelmek színe előtt — feleltem én — a lovagoknak kötelességük megvédeni királyaik és természetes uraik becsületét. Annak okáért hát, amint ezt megöltem, híven visszajövök felségedhez, hogy fejemet vétesse merészségemért.”

Kifelé indultam, mikor a követ megszólalt, mondván: „Tekintse felséged, hogy én követ vagyok, akit nem bántalmazhatnak felséged színe előtt.” „Őfelsége színe előtt — feleltem erre én — excellen- ciád sértette meg Spanyolország uralkodóját, a világ leghatalmasabb királyát, ami énvelem szemben is tiszteletlenség volt.” Csend támadt szavaimra; akkor otthonomba mentem, és parancsot adtam, hogy készítsék elő a lovaimat, és a ruháimat, mivel valóban el voltam szánva a legvégsőkre, valóban meg akarván ölni a követet. Közben véget ért a lakoma, nem lévén egyéb tárgy, mint amit megbeszéltek volt, s a fejedelem felőlem kérdezett. Jöttek is, hogy szólítsanak, de látván, hogy már rendbe szedtem ruháimat, nem szóltak semmit sem, hanem mentek rögvest a fejedelemhez, aki a testőrsége kapitányát

87