Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Krasznahorkai László: Intézet és kifli (novella)

Aztán az egyik fiatal felügyelőnő beadja a derekát: „Ő lesz az új felügyelőnőtök, de még nem állhat munkába, mert beteg ..Erre kitör az üdvrivalgás. Minden új felügyelő hírére ez van, mi csak azért csináljuk, hogy lássuk rajtuk: ők is félnek tőlünk, nemcsak mi tőlük. A fiatal felügyelőnő ijedten felszalad az ebédlőből, erre mindenki megroha- mazzaakonyhásokat repetáért, látjuk,hogy még negyedigvan a kondér,máskor nem adnak, mert kell az igazgató és az egyik felügyelő disznóinak, de most Juci néni mindenkinek ad. Van, aki már harmadszorra kap, és már rosszul van, annyit zabáit, de még oda- állna negyedszer is, ha ki nem löknénk a sorból. Két új Zöldet is hoznak, riadtak, csak lesnek jobbra-balra, persze, belökik őket közénk, hátha széttépjük a két lányt. Rögtön elkezdenek bőgni, erre aztán senki se piszkálja őket. Amikor később a Tanulóban kiderül, hogy ugyanabból az intézetből valók, ahonnan az öreg nyanya, mindenkinek leesik az álla, és ők is megnyugszanak. Különben látszik, hogy igazából nem közénk valók, a ruhájuk is finom, úri, a szaguk is jó, de mielőtt még leesne a tantusz, elkezdenek mesélni a nyanyáról, hogy fellázadt abban az intézetben, erre kirúgták, hogy az intézetlek mellé állt mindig . . . nem is lehet ezt tovább folytatni . . . Kitör a hurrá, csapkodjuk a padokat, a felügyelő hiába üvöltözik ránk, senki se hagyja abba,erre kimegy, hogy pár perc múlva Lovas felügyelővel térjen vissza, és mikor az megáll az ajtóban, és ránk veti azokat a savószínű szemeit, egy pillanatra mindenki elhallgat, de a következő percben újból elkezdünk üvölteni, semmi mást nem csinálunk, csak üvöltünk tele torokból, mint akiknek elment az esze. Lovas felügyelő bikanyúzó képpel járkál köztünk, de csak üvölt mindenki, és egyre jobban felbátorodunk, mert igaz, ami igaz, szörnyű dolog lehet harminc ember, amint teli torokból üvölt, mint a sakál. S akkor, mert Lovas tudja, mit kell ilyenkor csinálni, megáll Ferike előtt, és leüti. Egyetlen ütéssel! Ferike annyit se tud kinyögni, hogy bakfitty!, elterül a földön. Egyszerre abbahagyjuk az üvöltést, mindenki Lovast nézi, aki megáll a táblánál velünk szemben, gúnyosan elhúzza a száját, aztán kimegy a folyosóra. Ferikének betört az orra, vérzik, valamit csinálni kell. Mindenki némán, egy hang nélkül tesz-vesz, valaki kötszeres ládát hoz a folyosóról, bekötjük a fejét, de nem sikerül, pont az orra bújik ki mindig a gézből, és még mindig nem szól senki egy szót sem, de érezni lehet, hogy mindenki ugrásra kész, valami súlyos dolog feszül a levegőben. Azt, hogy nem mindennapi dolog történt, nemcsak mi tudjuk, hanem ezek is, mert senki sem mutatkozik, egy teremtett lélek sincs most sehol, mintha kihalt volna az egész intézet. Mert tudják, hogy most megfizethetünk, kirúghatjuk, megöljük, kitapossuk a belét Lovasnak, és ha őt, akkor ... A lázadás remeg a levegőben, tudjuk, itt az alkalom. Nézzük Ferikét, ahogy folyik az orrából a vér, aztán valakinek eszébe jut, hogy fektessük le az asztalra, és milyen igaza van, percek alatt eláll a vérzés. Felül, körülnéz, nem érti, mi van. Aztán az orrához nyúl, onnan meg ránk néz, és azt mondja: „Megütöttek!“ Aztán ordítja: „Megütött, értitek?!“ Senki sem szól, csak nézzük a vért a padlón. Gernyovszki az ajtó felé somfordái, és mielőtt még el tudnánk kapni, kiugrik és futásnak ered a folyosón. Aztán feltűnik Lovas meg a doktor, belépnek, a légyzümmögést is hallani. Megvizsgálja Ferikét, és azt mondja neki, hogy nincs semmi baj, csak eleredt egy kicsit az orra vére, máskor nem kell verekedni, jó hangosan mondja, hogy mindenki hallja. És akkor Nagy Jancsi azt mondja: „Küldöttség kell!“ Mindenki ugrálni kezd („Küldöttség! Küldöttség! Öten! Sorsoljunk!“), de senki sem tudja, pontosan mi is történik. Küldöttség, kihez? A faluba nem tudunk kijutni, de ha igen, kihez menjünk? És akkor Szabó mondja ki a döntő szót: A nyanya! Visszaülünk a padba, csend van, senki sem beszél, míg a két Farkas fel nem deríti, hol van a nyanya szobája, és vissza nem tér. Fél óra múltán belép az igazgató, arcán először ijedtség, aztán elmosolyodik, és azt mondja: „Nem hittem volna! Esküszöm, alig hiszek a saját szememnek! Ilyen fegyelmezetten! Ilyen felnőtt, becsületes módon!“ Végignéz rajtunk, mint anya a gyerekén, nem mozdulunk, nem nézünk rá.

28