Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Krasznahorkai László: Intézet és kifli (novella)

„Ma este mindnyájan dupla húst kaptok. Rendben van?“ Mindenkinek forog a gyomra. Nem szól senki, ő meg kimegy. Kisorsoljuk az öt embert, Farkaséknak sikerül visszaosonniuk a Tanulóba. „Az emeleten, a huszonötösben!“ — kiáltják, amikor belépnek. És elindulunk öten, fel az emeletre. A nyanya egy karosszékben fekszik, térdén takaró, újságot olvas. Meglepődik, amikor meglát bennünket az ajtajában. Azt mondja: „Jöjjenek be!“ És elmondjuk neki. Elmeséljük neki az egész három évet. Végül Hopra elmondja neki a Ferike-esetet. A nyanya felkel, azt mondja: „Menjetek vissza a Tanulóba!“ De senki nem mozdul. Erre szembefordul velünk, és látjuk, hogy sír. Púderes, ráncos bőrét áztatja a könny. „Nem bíztok bennem?“ Erre kisomfordálunk az ajtón, és visszasurranunk a Tanulóba. „Mi van? Mi van? Mit mondott?“ — rontanak nekünk. „Bízhattok benne — mondjuk —, mindent megígért, és meg is teszi. Azt mondta, maradjunk itt, amíg ő nem jelentkezik.“ Telik az idő, se egy felügyelő, se senki. Már sötétedik, de nem gyújtunk villanyt. Ott ülünk harmincán, azaz már csak huszonkilencen a sötétben, a padokban egymás mellett egy szó nélkül. Már hét óra is elmúlik, és még mindig semmi. Most már nem bírjuk tovább, éhesek vagyunk, iszonyúan éhesek, a vacsora pedig már elkezdődött. Küldöttséget választunk. És öten, megint felmegyünk a lépcsőn az emeletre. Ferike, akit beválasztottunk ebbe a második számú küldöttségbe, látja meg először. A folyosó közepe táján, az igazgatói irodától négy-öt lépésnyire fekszik, elnyúlva, összegömbölyödve. Fekszik, mint egy kifli. Már régóta lehet így, mert látszik a ruháján, ahogy rátelepedett a sötét. Az igazgató? A felügyelők? Jó sokáig állunk megdermedve, és nem merünk közelebb menni. Aztán mégis felsegítjük, de nem akar magához térni, és egyre nehezebb lesz a súlya. Odavonszoljuk egy pádhoz és ráfektetjük. Ferike a mellére hajtja a fülét, és azt mondja: „Ez meghalt“ Meghalt?! Lehet?! Hogy a nyanya meghalt?! Ma jött ide és ezzel kezdi?! Gyilkos dühünkben majdnem nekirontunk, de Ferike a sarokban annyira nyivákol, hogy előbb vele kell foglalkozni. Őt kezdjük el verni, pedig a nyanyát kellene. Mert nem tartotta be a szavát, mert becsapott. Inkább meghalt, csak ne kelljen beváltania az ígéretét! Otthagyjuk a nyanyát, lepjék be a legyek, és visszamegyünk a többiekhez. Aztán le az ebédlőbe, a felügyelőknek bejelentjük a dolgot, mindenki rohangálni kezd, nagy a riadalom. Még kapunk vacsorát.Dupla hússal. És este el tudjuk bliccelni a tv-híradót meg a fogmosást, a zűrzavarban (mentők, orvosok, falubeliek rikácsolnak) ruhástól fekszünk le, aztán tizenegykor elcsendesedik minden, kilopózunk a budiba, és Hopra azt mondja: „Nehogy azt higyjétek, hogy ha kiszabadulunk, akkor más lesz! Ezek vannak kint is, és minket a szagunkról is fel fognak ismerni!“ Akkor elhatároztuk, hogy megszökünk, és amint alkalom lesz rá, szerzünk kaját és meglépünk innen, elmegyünk az első adandó hajóval a tengerre; senkire nem akarunk hasonlítani, mert elegünk van, elég volt, elég.