Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Krasznahorkai László: Intézet és kifli (novella)

ilyenkor vicsorogva ülünk az ágyon és nézzük, mi is így tennénk, ha az ő helyében lennénk. Ingyen senki nem ad senkinek semmit, mert ha szétosztogatná, kiröhögnénk. Az ilyen elássa magát a szemünkben, mert róla senki nem törli le ezután, hogy nyal ezeknek, akik azt mondják az ünnepségeken meg karácsonykor, hogy: „nekünk, akik itt élünk együtt, szeretnünk kell egymást, és aki szereti a többieket, az megosztja a csomagját“. Ezek nagyon ravaszak, azt hazudják, hogy tilos a verekedés, a rendetlenség, azt mondják, hogy rendes embereknek kell lennünk, azért, mert csak így tudnak lecsapni a Zöldekre, akik persze verekszenek, rendetlenkednek, súgnak az órákon, de mi; akik már kiismertük őket, nem dőlünk be olyan könnyen, ezért ránk még dühösebbek, még jobban gyűlölnek, mert tudják, hogy velünk ilyen átlátszó dolgokkal nem mennek semmire. Egy csomó gyogyós is van az intézetben, nekik még sokkal rosszabb, bár nem tudják, és hogy nekünk is ugyanolyan rossz legyen, beköltöztetik őket közénk, hogy mi is gyogyósok legyünk, mert ezek tudják, hogy a gyogyós még jobban ki van szolgáltatva nekik, mindent megcsinál, amit mondanak neki, mert az esze helyét arra használja hogy minél jobban hasonlítson a normálisokhoz, és már csak ezért is megérdemli a gyogyós nevet. Az iskolában szerencsére külön vannak, de a tanulóban délután összeeresztenek bennünket, akkor meg annyi mindenkiben az idegesség, hogy elég, ha valaki közülünk a képükbe vágja: „Mi van, gyogyósok?“, rögtön ütni kezdjük egymást, mert még egy gyogyós is megérti, ha megalázzák. A felügyelő élvezi a legjobban, ha "észreveszi, hogy odabent csépeljük a gyogyósokat, meghúzódik az ajtó mögött, végignézi az egészet, ki — kit — hogyan, aztán beront, és irtózatos erejű öklével szétver bennünket, és még este megvonják a vacsorát, vagy lezárnak a pincébe. Az igazgató nem verekedős, de tőle szoktunk a legjobban hányni, mert főleg a kötelező tv-híradó alatt, ha egy kicsit kiengedünk, és ő megjelenik az ajtóban az ügyeletes felügyelőkkel, ilyeneket mond: (1Én nem szeretem az erőszakot, a fegyelmezést, de hiába, ha nem megy veletek másként, akkor ezt kell tennem . ..”. Mindig szomorúnak mutatja magát, de persze minden héten együtt issza le magát a szolgálati lakásokban a felügyelőkkel, mert közéjük tartozik, akárhogy is szeretne mindenkit megtéveszteni. Már tíz van, még hátra van négy óra, mindenki nagyon izgatott, mert új felügyelő jön, állítólag valami öreg nyanya. Gernyászki szerint nagybeteg a nő, azért teszik ide, mert meg akarnak szabadulni tőle. Nagy a röhögés, mert mi majd megszabadítjuk mindentől, de azért rettentő nagy a kíváncsiság, a Zöldek nagyon reménykednek, mert hallották a régiektől (igaz, mi is hallottuk, de igaz-e az ilyesmi?), hogy volt négy évvel ezelőtt egy rendes felügyelő, egy férfi tanár, az intézet minden sarkában van róla egy legenda. Amikor kicsengetnek az utolsó óráról, és kettesével levonulunk a lépcsőn az ebédlőbe, mindenki olyan izgatott már, és mindannyian látni szeretnénk az új felügyelőt, de biztosan az irodában van még, mert teljesen kihalt az udvar is, nagy a csend, és ilyesmi csak akkor szokott előfordulni, ha idegen van az intézet területén. Az ebédnél szép húst kapunk a babfőzelékhez, ebből aztán már a hülye is látja, hogy itt van. Percek alatt elterjednek a mendemondák, s mire az igazgató mögött lejön a lépcsőn, már tudjuk, hogy tényleg szívbeteg, és azt is rögtön látni lehet, hogy nem közéjük tartozik, mert nyilvánvaló, azért küldték ide, hogy megszabaduljanak tőle. Azt is tudjuk, hogy öreg, de amikor meglátjuk az arcát, mindenkiben megáll az ütő, mert még sokkal öregebb. Az igazgatónak kint vannak a műfogai, a hóna alatt fogja a nyanyát, hogy le ne zuhanjon a lépcsőn, mert tényleg alig áll a lábán, a képe olyan, mintha lemeszelték volna, a kezei remegnek, ráncosak, mint a forralt tej teteje. Nagy a felhördülés, amikor — miután körbejárták a termet — felmennek a lépcsőn, és semmi bemutatás, pedig szokták, az igazgató csendet kér, és ott áll valaki, bárgyún vigyorog, vagy részvét csillog a szemében, de most semmi cirkusz, szépen felvezetik, és elkezdjük verni az asztalt a kanállal. Néhányunkat rögtön felküldenek az igazgatóhoz, de muszáj nekünk valamit mondani.

27