Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Krasznahorkai László: Intézet és kifli (novella)
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ INTÉZET ÉS KIFLI Már másfél órával az Ébresztő előtt mindannyian „ébren” vagyunk, még azok is (Hodu és Gernyánszki), akik egyáltalán tudnak aludni, igaz, az egyik azért, mert Zöld, a másik meg, Gernyánszki, azért, mert ő a Hálótermi Önkormányzat vezetője, s ez azt jelenti, hogy reggeli és vacsora után besúg, vagyis bemondja a felügyelőknek azokat, akik elveszítették a fejüket, és leköpték, amikor azt hitték, alszik. Lábujjhegyen kisurranunk az ajtóig, onnan egyenként, tíz rendes lélegzetvételnyi szünettel átlopózunk a folyosó másik oldalára, ilyenkor mindenki reszket, még Ferike is, szemünk a rézkilincsen, nehogy megmozduljon, mert akkor megvonják a kiflit, vagy bezárnak a pincébe az ijesztő kazánok közé, attól függ, jön-e valami ünnep vagy ellenőrzés. Mert ünnep előtt a legrosszabb,ilyenkorvasfegyelemnek kell lenni,és a legkisebb fegyelemsértésért vagy közösségellenes magatartásért bezárnak a pincébe, vagy csak bent kell maradni az intézetben, de az akkor már mindegy, ezek tudják, hogy innen mindenki meg akar szökni, csak nem mer, így az ünnep az egyetlen, amikor kimehetünk a faluba, a strandra vagy a matinéra. Két perc alatt mindannyian kint vagyunk a budiban, amilyen halkan csak lehet, becsukjuk az ajtót (Holdas ebben a menő), aztán szétosztjuk a cigiket, és a legkisebb zaj nélkül rágyújtunk, míg egyenként, összesen három percig bemegyünk a riglis klozetra, aztán jön a következő. Mert a legnagyobb kincs, ha az ember egyedül lehet, és még így is jó, hogy pedig csak állunk addig a három percig, mindenre fülelünk, a legkisebb neszre megfagy az ereinkben a vér. Hét előtt legalább már öt perccel mindannyian a takaró alatt vagyunk, behunyt szemmel várjuk az ismerős cipőkopogást a folyosón, hallgatjuk az ajtócsapódásokat, aztán nyílik a miénk is, és valaki azok közül, valamelyik felügyelő bekiált, hogy: „Jó reggelt! Ébresztő!“. Erre mi rögtön kórusban mondjuk: „Jó reggelt kívánunk!“, és bemegyünk a mosdóba. A mosdás is kötelező, de ha a felügyelő nem figyel oda, vagy kimegy, mindannyian abbahagyjuk, persze nem kezdünk el ugrálni meg hülyéskedni, hanem ott maradunk a mosdóvályú fölé hajolva, hogy ha a felügyelő visszajön vagy odanéz, rögtön folytatni lehessen. A létszámellenőrzés a legrosszabb, mert sosem lehet előre tudni, milyen hangulatban vannak, de ha ezen túl vagyunk, már van egy fél óránk nyolcig, reggeli meg lődörgés a folyosón, ilyenkor lehet cigit venni, már aki tudott szerezni pénzt. Nyolc előtt meg azt a pár percet ki lehet bírni, amikor leellenőrzik a szobarendet, a legfontosabb, hogy a BTK, amit az ember idekerülése órájában a szekrényrekeszével együtt örököl, az a meghatározott helyen legyen, és ne mozduljon el. Mindig akad egy-két Zöld, aki gúnyrajzokat firkál bele az első hetekben, de aztán elveszik a kedvét tőle, attól fogva válik igazán intézetissé. A reggelit percek alatt befaljuk, vagy teát és kiflit, vagy teát és zsíroskenyeret adnak. Néha az igazgató felesége méri ki a bögréket, és ilyeneket kérdez vagy mond: „ízlik?“, vagy „Jó étvágyat!“, pedig olyan a teájuk, mint a húgy, és azt kell felelni, hogy: „Igen.“, meg hogy: „Köszönöm szépen.“. Sokszor volt már, hogy egy Zöld sírni kezdett, főleg olyanok, akik voltak már kint szülőknél, és azt mondta, hogy nem kéri. Ezeket felhívatják az igazgatóhoz, és az igazgató ezt mondja nekik: „Sajnos, valóban nem villás- reggeli ez, de örüljetek, hogy ennyi is van, szegény az állam.“ Másnap vagy még vacsorakor az ilyen tejeskávét kap, de harmadnapra ő is ugyanazt eszi, amit mi, és akkor megmondjuk neki, nem az a fontos, hogy mit adnak, hanem, hogy mennyit, mert az intézetben a legnagyobb érték a sok kaja, ezért mindent lehetne kapni, de mégis, aki csomagot kap, bár ez nagyon ritka, az nem cseréli el semmiért, hanem egy ültő helyében megeszi az egészet, akármi is van benne, mégha rosszul is lesz tőle, és mi, akik 26
