Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)
egyik erről, a másik arról, — fejbeverték. Elöntötte a vér az öreg orcáját, kiabált segedelemért, dehát nem hallotta azt senki... akkor még nem járt annyi nép az országúton, hát senki sem hallotta. Akkor elkezdett könyörögni a két rablónak — ne vegyétek el az életemet. Nem vétettem én nektek semmit. De azok nem adtak a könyörgésre semmit. Behúzták az öreget az erdő szélébe, egy bokor alá. Még volt benne lélek. Nahát bizonyára az őszi vásár közeledett, őszre járhatott az idő, mert már húztak a vadlibák. Szálltak, csak szálltak az erdő felett, s ahogy szokták, kiabál- gattak egymásnak. Amék eltéved, kiabálni szók a többinek, azok meg felelnek neki. Utolsót sóhajt az öreg, hej, vadlibák, ha nincs más, ti legyetek az én tanúim. Erre nagyot röhögött a két hajcsár, s annak rendje-módja szerint eloltották az öreget. Kisgyerekek találták meg a tetemét a bokor alatt. . . Eltőtt aztán két-három esztendő, sokan már el is felejtették, kit öltek meg, hogy ölték meg, amikor egyszer mi történik? Vásárról jövet betért két vendég az erdő alatti csárdába, mert csárda van ott az erdő alatt. Pihenőhely a vásárosoknak, jövőmenő népeknek. A két ember tele volt pénzzel, hát nekiálltak inni. Igen ám, de az a természet rendje, hogy ahol bevétel van, ott kiadásnak is lenni kell, tehát a két komára rájött a szükség, kimentek a csárda háta mögé, hogy elvégezzék. Szép holdvilágos volt az este, s ahogy állnak, álldogálnak, hallják ám, hogy a fejük felett, a hold tányérja előtt vadlibák húznak el, egyik kiabál a másiknak, ahogy a vadlibák szokták, ha mennek az égen . .. Ahogy ott állnak a csárda háta mögött, azt mondja egyik a másiknak: hallod komám, ott mennek az öreg ékszeres tanúi. A két koma erre nagyot röhögött. Dehát éppen rossz időben emlegették az öreg ékszerest, mert a kocsmáros lakásának az idenéző ablaka éppen nyitva volt, a kocsmáros, vagyis a csárda bérlője meg éppen őket figyelte onnan, hogy vajon minek mentek ki ezek az ivóból, nem akarják tán fizetetlen hagyni a bor árát, amit megittak? Hallja, hogy ezek valami öreg ékszerest emlegetnek, meg hogy annak a tanúi. Erre minden eszébe jutott. Gyorsan elő a cselédfiút, ülj azonnal lóra, be a faluba, szólj a zsandároknak, most elfoghatják az öreg vándor ékszerárus gyilkosait, itt mulatnak a csárdában. Mert ki más lehetne a két mulatozó cimbora, ha nem a két gyilkos, aki az öreget agyonverte volt az erdőszélén. Ilyesmik történnek az életben. Még a vadlibák is tudnak tanúskodni az igazság mellett. Szokták mondani: az igazságot a tyúk is kikaparja. De még a vadliba is kikiabálja! A két koma nem tudta elképzelni, honnan tudták meg a zsandárok, hogy ők voltak a tettesek. Akkor aztán megmondták nekik: vallottak a tanúk . . . Nagyapám még dudorászott, rakta a tüzet, motyogott, félálomban hallottam csak, hogy boszorkányokról motyog, fekete macskákról, farkasokról —többre nem emlékszem. Elaludtam. Másnap reggel jó illatokra ébredtem. Felkaptam az orrom: aha, anyám a nagy lábosban tejet forral. Felültem a lócán, megdörzsöltem a szemem, kitekintettem az ablakon: minden fehér. Vakító ragyogás. A fehér hó tetején fekete varjak tipegtek ide-oda, haragosan krákogtak, mintha káromkodnának, amiért a havon nem találtak ennivalót. Hangos ásítozásomra anyám hátra fordult: na, felébredtél, te hétalvó? Kialudnád a tehénből a borjút. De ezt már megint a forrásban levő tej felé fordulva jegyezte meg, vigyázott rá, ki ne fusson. — Mit eszünk reggelire? — Neked csak ezen jár az eszed. Az evésen. A többiek meg már kinn vannak az ólban, etetnek, itatnak, kitrágyáznak, a lovakat vakargatják, te meg . .. Na, szólok nekik, jöhetnek ők is reggelizni. 9
