Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)

Hat tányért tett az asztalra, aztán kikiáltott az udvarra: jöhettek reggelizni! Jöttek is. Elől apám, mögötte a nagyobb három fiú. A tányérokban párolgott, gőzölgött a forró tej.

— Meleg ez még — nyafogtam.

— Majd szaggatok bele hideg puliszkát. Attól majd lehűl.

— Az nagyon jó lesz — állapította meg apám. Én is örültem, mert nagyon szerettem a tejes puliszkát.

Az a teljes igazság, hogy akkor ébredtem fel igazán s tértem magamhoz, amikor a tányér elé ültem s körülnéztem a konyhában. Furcsát éreztem. A konyha téglája tisztára söpörve, s ahol a szalmából vetett fekhelyek sorakoztak — semmi. Egy szál szalma nem sok, annyi sem emlékeztetett az éjszakára. Két nyelés közben meg is kérdeztem:

— Hát nagyapámék?

— Ajjaj, — mondta anyám — azok már sötét hajnalban elindultak. Beszalonnáztak, aztán ki az erdőbe.

— Vágják az erdőt?

— Vágják hát. Az a dolguk.

— Amibe az a szarvas visszaballagott?

Apám meghökkenve kérdezte:

— Miféle szarvas? — Ha őelőtte szarvast, őzet emlegettek, azonnal izgalom vett rajta erőt, lévén orvvadász.

— Hát amelyik azzal a gulyával járt együtt, egész télen át.

— Miféle gulyáról beszélsz? — kérdezte anyám.

— Amit az a pásztor őrzött. Kazlak között háltak. Köztük a szarvas.

— Miket beszél ez a kölyök? — kérdezte apámtól anyám, aztán hozzám fordult. — Miféle gulya? Miféle pásztor?

— Aki nem hitte el, hogy húsvétkor ...

— Mit nem hitt el? — de akkor már szinte szikrázott anyám szeme, testvéreim is, bár az evést nem hagyták abba, furcsán pislogtak rám.

— Hogy Jézus urunkat nagypénteken a zsidók keresztre feszítették, aztán harmadik napon, vagyis húsvétkor feltámadt.

— Hogy ez miket beszél! — s anyám aggódó arccal a tányérjába ejtette a kanalát.

— Haggyad, anyjok, össze-vissza álmodott mindenféléket. Amit nem is csodálok. Testvéred — nézett anyámra gunyorosan —, drágalátos sógorom úgy horkolt, de úgy, hogy attól még a hóttak is felébredtek volna. A föld alatt is.

— Dehát — kiáltottam kétségbeesetten — én ezeket nem álmodtam! Nagyapám mesélte! Ott ni, a sparhelt előtt.

— Aztán miket mesélt még nagyapád? — kérdezte anyám fojtott hangon.

— Hááát — motyogtam, a tányér aljáról kapirgálva össze a puliszkamorzsákat — szellemekről, akik horkolnak, meg betyárokról, pandúrokról, ilyenekről.

— Mondom, hogy álmodott ez a gyerek. Bolondságokat. Mindenféle babonaságokat.

Csüggedten tettem le a kanalat. Álmodtam volna? Ha szüleim mondják, akkor...

ők az okosabbak. Lehet, hogy csakugyan mindenfélét összeálmodtam? Dehát akkor meg . . . nagyapám ... aki ott motyogott, a tűzbe bámulva ...

Megvallva a teljes igazságot, ma sem tudom, álom volt-e mindez, vagy valóság. Egy dolog azonban bizonyos: nagyon kemény tél volt az akkori. Az ágak meg-meg- reccsentek, mert beléjük fagyott a keringő nedv. Rettenetes hidegek jártak. A kémény a szélben fájdalmasan vinnyogott, a konyhai tűz meg mérgesen visszamorgott rá. Ez az egy biztos. Nem is emlékszem, hogy azóta olyan időket éltünk volna.

10