Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)
dekezett a bojtár —, mert bizonyisten ezt prédikálta. Nahát, mondta a pásztor, akkor a pap hazudott. Mert nagyobb híre vóna már annak. — De a szarvas! Amit nagyapám említett... — Azám, a szarvas. Ha nem mondod, el is feledkeztem volna arról a szarvasról. Hát egy ilyen itt telelő gulyához hozzászegődött egy szarvas. Neki is szarva volt, a teheneknek is, azok is szénát ettek, ő is, így hát szépen együtt barangoltak az erdőben is. Ha jött az este, a szarvas a tehenekkel együtt beballagott a kazlak közé, a gulyás a karám rúdját beakasztotta, így telelt át a tehenekkel együtt az a szarvas is. Egymáshoz szoktak. Nem félt a gulyástól sem, mert az ötét nem bántotta. Igen ám, de jött a tavasz, amikor a gulyát át kellett verni a városon, ki a Hortobágyra. Ment a gulya közt a szarvas is. Ez így igaz, ahogy mondom. Mikor aztán kiértek az erdőből, egyszercsak meglátták a várost. Legelébb is a tornyokat. Az erdő szélén aztán a szarvas megállt, a gulya ment tovább. A szarvas egyedül állt ott az erdő szélén. Aztán elbődült. Háromszor is egymásután. Akkor aztán, mikor a gulya már messze járt, megfordult, visszaballagott az erdőbe. Egyedül. Nem mert a többivel menni. Be a városba. Inkább visszament az erdőbe. Az a szegény szarvas . . . Nagyapám kinyitotta a tűzhely ajtaját, az izzó parázs rávilágított az arcára. Tett a tűzre. Én már nagyon, de nagyon elálmosodtam. Furcsa módon nagyapám dudorászni kezdett. Valami dalt. Szomorút. Meg is jegyezte magában: ez volt Geszten Jóska nótája. „Pici betyár az erdőben, Bújdosik a sűrűségbe, Mindég azon gondolkozik, Hová menjen éccakára ...” A tűz újra fellobbant, a tűzhely ajtója nyitva maradt, s ahogy elnéztem nagyapám tűzbe néző arcát, mintha magát Geszten Jóskát láttam volna, ahogy ül a tűz előtt. Még annyira azért ébren voltam, hogy megkérdeztem. — Megvan még az az erdő, nagyapám? — Melyik, fiam? — Amibe az a szarvas visszaballagott. — Az? Az az erdő? Hát fiam, éppen onnan jöttünk most ide hozzátok. Éppen most vágjuk azt az erdőt. Nézte a tüzet, az vissza- visszapislogott, morgott egyet, s bizonyára mondhatott is valamit nagyapámnak, mert kicsi töprengés után megszólalt. — Pedig az az erdő híres. Abban már embert is öltek. Hajam — bár szemem pilláját már nyomta az álom — ismét égnek borzadozott. Embert öltek. — Kit? — nyikkantam — kit öltek meg benne? — Ej, az apádat, hogy te még mindig fenn baglyoskodsz .. . Hát egy öreg vándor ékszerárust. Már csak ez hiányzott: abban az erdőben megöltek egy embert, aki vándorló ékszerár us volt... — Abból élt, hogy járt vásárról vásárra, hátán egy ócska deszkaláda, abból árul- gatta a csecse-becséit. Gyűrűt, fülbevalót, óraláncot, mifenéket, arannyal futtatott réz encsem-bencsemeket, amik hát jók voltak afféle vásárfiának. Kislányoknak, menyecskéknek. Legyen, ami csillog-villog rajtuk. Egy alkalommal is jött ott el az erdő mellett az úton, akkor is egyik vásárból a másikba. Ott találkozott két olyan hajcsárfélével. Marhákat hajtottak azok is a vásárba. Lesegették az öreget, akit már láttak egyik másik alkalommal, hogy vajon mi lehet a ládájában. Mert azt mindig vagy a nyakában, vagy a hátán hordta. Az öreg meg is mondta nekik nagy ártatlanul, hogy futtatott himmi-hummik, amolyan ékszernek valók. A két hajcsár csak összenézett. Mindegyikük tudta a kacsintásból, hogy mi következik. Előkapták a bunkósbotot, 8
