Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)
gény ember gyűjtötte tovább a szénát. Estefelé jön az uraság, féderes kocsival, hát persze, hogy arra a kicsi boglyára tűzte ki a ződ ágat, ami alatt Geszten Jóska aludt. Hogy az lesz a szegény emberé. Másnap jött a szegény ember, tehenes szekérrel, hogy hazavigye, ami a dézsmából neki jutott. A kis boglya előtt megáll, szólítgatja, hívja Geszten Jóskát, hogy hé, gyere ki, viszem a szénámat. Senki sem felelt. Szidta is magában a betyárt, hogy így becsapta, úgy becsapta, kicsi boglyát rakatott magára, csakhogy a pandúrok elől megmeneküljön. Szóval — nincs a betyár sehol. Mit volt mit tenni, rakja fel a kicsi boglyát a szekerére. Már a közepe felé jár, nyomja a villát, hát megakad valamiben. Hát ez meg mi? Nyomja — nem megy beljebb. Akkor már kezdte kézzel szedegetni a szénát. Hát uramfia, mit talál? A boglya alja, a közepétől kezdve tele füstölt ódalassal, sódarral, kolbásszal, mindenféle jókkal, a kolbászok karikába rakva, a karika közepében meg egy zacskó. Kibontja: tele arannyal. Száz arany volt benne! Micsoda pénz volt az akkoriban. Sok fődet, ökröket lehetett rajta venni. Vett is az a szegény ember. Gazdag ember lett belőle. Ilyen ember volt az a betyár. Dehát betyár ... ma már, amolyan futóféle, nincsen. Szarvas? Szarvas — az sincsen. Valamikor pedig ... — Szarvas? — Persze. Igazi. Nagy szarva volt neki. Itt... itt... errefelé is voltak valamikor. Dehát ma már ... Szíttá a pipáját, fények táncoltak a mennyezeten, csak ketten voltunk ébren, a legöregebb, meg a legfiatalabb. A mese, meg a tűz ébren tartott bennünket. A tüzet nagyapám, nagyapámat a tűz, engem meg a mese. Például arról a szarvasról. Olyan állatot akkor én még nem is láttam. Őzet igen. Sokat. De szarvast...? — Aj, az elég régen lehetett. Én is csak úgy, hallomásból tudom. Akkor még ezek közt az erdők között voltak nagy-nagy tisztások, kaszálók. Rengeteg szénát gyűjtöttek össze. Nagy kazlakba rakták. Szalmát is, szénát is. De olyan formán, mint ahogy te tanultad az iskolában az u betűt. A kazlak egy szára nyitva, belül meg nagy üres tér, ott teleltek át a tehenek, bikák. Aj, nem a mostani fajták, hanem a régiek. A mostaniak, a tarkák, — kényesek. De azok a régiek, azok a szép fehér színűek, nagy szarvúak! A kazlak közt, szélárnyékos helyen teleltek át, de úgy, hogy bizony a hó, ha éjszaka esett, belepte őket. Bírták. Lerázták a hátukról a havat, neki a kazlaknak, azt ették, azt taposták maguk alá, trágyának. Velük teleltek persze a gulyások is, lyukat fúrtak a kazlakba, kunyhónak. Ott teleltek át. Egyik esztendőben korán jött a húsvét. Olyan korán, hogy még nem lehetett áthajtani a jószágokat a városon, ki a nagy Hortobágyra. Elég abból annyi, hogy a pásztor megszánta a bojtárját, beküldte a városba, hozzon tiszta fehérneműt, meg hát töltse a szüleivel a húsvétot. Kell a gyereknek az ilyen. Jószívű volt az a pásztor — hazaengedte. Jön vissza a bojtárgyerek, kérdi tőle a gulyás: mi újság otthon. Semmi különös, mondja a bojtár, idesék jól vannak, eltőtt a húsvét. Hát aztán — merre jártál még? Miket hallottál? Hát elmentünk a templomba. Isten- tiszteletre. Aha — így a gulyás —, akkor tudod azt is, hogy miről prédikált a pap. Hát a feltámadásról — mondja a bojtár. Arról, hogy Jézus feltámadott. Annak az ünnepe Húsvét. Jézus? — kérdezte a pásztor. Az. Akit a zsidók keresztre feszítettek nagypénteken. A zsidók? Hogy azok keresztre feszítették volna Jézus urunkat? A pásztor annyira messzire élt az ilyen dolgoktól, hogy nem tudott semmiről semmit. így hát megkérdezte: a pap mondta, hogy a zsidók keresztre feszítették, azután meg feltámadt vóna? Igen — mondta a bojtár — harmadnapra. Húsvétkor. A pásztor nagyon elgondolkodott azon, amit hallott, egész nap ezen járhatott az esze, mert este megmondta a gyereknek: vagy te hazudsz, vagy a pap. Ha ő hazudott, akkor én csak őutána — vé7
