Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)

villogni kezd. Nem jól mondom. Pislogni. Hol kialudt, hol kigyulladt. Akkor aztán rájöttem, mi az a szellem. Akkorát káromkodtam, pont a temetőben, hogy a föld majd berogyott alattam. Mert rájöttem, mi az a szellem. Hogy mi horkol olyan kegyetlenül a kriptájban. Az anyja Máriáját! De a tíz liter borból nem engedtem. Nem én. Egy kortynyit sem. Mind megittuk a cimborákkal. Egy cseppet sem hagytunk belőle.

Nem bírtam tovább.

— Mi volt benne, nagyapám?

— Mibe, te?

— A kriptájban? Miféle szellem?

— Hát te még mindig nem alszol?

— Nem, nagyapám.

— Akkor neked megmondom. Egy nagy kani fülesbagoly volt a kriptájban. A bagoly, tudnivaló, nappal alszik. Öreg lehetett az a bagoly. Az horkolt olyan kegyetlenül. Tanuld meg, kisunokám, hogy az öreg bagoly épp úgy horkol, mint az én fiam. A te nagybátyád.

Hirtelen felkapta a fejét.

— Hát te mért nem alszol? Neked pedig aludnod kéne, itt az ideje. Ha én virrasztók, az más. Ha valaki benézne az ablakon, mit látna? Mindnyájan elaludtatok, én meg motyogok itt magamban. Gondolná: miféle vén bolond ez. Dehát én azt sem bánom. Ha bolondnak néznek, azt se. Mert ha én sem virrasztók ebben a nagy éccakában, ki vigyáz a tűzre? A tűz elalszik — akár meg is fagyhattok. Vagy kiesik egy parázs, meg is éghettek. De te afelől aludhatnál. Majd én ébren tartom a tüzet, a tűz meg engem. így vagyunk egymással. Majd én ügyelek. Ha motyogok is, ne figyelj te arra.

— De! — nyafogtam.

— Hát akkor mondjam még? Mondom. Például a betyárokról, akik már nincsenek . . . Valamikor ... — legyintett.

— Sobri Jóska... Rózsa Sándor . . . Meg a többi. Mifelénk inkább Geszten Jóska járt. Lopott, rabolt... de azért . . . megválogatta, kitől. Egyszer például, jött errefelé, az erdőn át, hát lát egy embert, aki egy nagy-nagy réten kaszált. Nem, rosszul mondom, nem kaszált, hanem a renden száradt szénát gyűjtötte össze. Olyan ... boglyákba. Vontatókba. Mondja neki Geszten Jóska. Kendé ez a szép nagy rét? Az enyém? Egy nyavalyát. Az uraságé. Hát aztán megfizeti kendet az uraság azért, mert az ő rétjét lekaszálta, a szénát meg boglyákba gyűjtötte? Meg, azt mondja a szegény ember, minden tizedik boglya az enyém. Ez az én bérem. No, — mondja neki Geszten Jóska —, akkor azt a tizediket rakja meg istenesen. Jó nagyra. Áh, — mondja a szegény ember — az uraságnak is van magához való esze. Mindig a legkisebbiket hagyja nekem. Abba dugja a ződ ágat. Miféle ződ ágat? Az uraság ződ ággal jelzi, hogy melyiket hagyja nekem. Abba dugja a ződ ágat. Hogy én azt elvihetem. No, idefigyeljen jó ember — mondta neki Geszten Jóska —, én ide leguggolok, összegömbölyödök, kend pedig rakjon rám egy boglya szénát. Ne nagyot. Kicsit. Akkor világosodott meg a szegény ember elméje, hogy ez nem más, mint Geszten Jóska. Akit a pandúrok hét határon át keresnek. Híres betyár volt. Úgy is hítták, nyíri pajkos. A szegény ember szót fogadott,apró boglyát rakott Geszten Jóskára. Attól félt, ha nem cselekszi meg, a betyár ott lövi le, helyben. Jóska meg elaludt szép édesdeden a boglya alatt. Jól sejtette a dolgot a szegény ember, mert nemsokára jött két pandúr, lovon, puskával. Kérdezték a szegény embert: látott-e errefelé egy ilyen meg ilyen embert. Nem én, nagyságos uraim, mondta a szegény ember. Reggel óta gyűjtöm, gereblyézem, viliázom a szénát — senkit sem láttam erre jönni, menni. Jól van, mondták a pandúrok, tartsa nyitva a szemét, nem bánja meg. Tíz arany üti a markát, ha őket Geszten Jóska nyomára vezeti. Na jól van, a sze6