Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Mocsár Gábor: Nagyapám balladát motyog (elbeszélés)
De az anyja csak nem hagyott békét a fának. Nekiállt, harapdálta a kérgét, két lábra állt, úgy döfölte a fát, de én nem féltem tőle, mert tudnivaló, hogy a disznó nem tud fára mászni. Még ha vad, akkor se. De mit ad Isten? A nagy visítozásra, röffenésekre a többi disznó is visszafordult, körbe álltak a fa alatt. Köztük kanok is, ekkora agyarakkal. Akkor aztán igazán begazoltam. Mert hallottam én olyat, hogy valaki, valami kocavadász felmászott a megsebzett kan elől a fára, de a kani nem tágított, dúrta, forgatta a földet a fa tövénél, de annyira, hogy még a gyökereket is kitépdeste, a fa kiborult, akkor aztán neki a vadásznak, úgy megpocsékolta, de úgy, hogy még a beleit is szétszaggatta. Hát ezt én nem várom meg. A disznók úgy néztek felfelé rám, mint mikor a kacsa lesi a héját. Nem volt mit tenni, a malacot lelöktem közéjük. Menj az anyádhoz, mondtam neki. Makogva, hálálkodva bújt az anyjához, a többi is körülvette, szagolgatták, bökdösték, aztán szépen elballagtak a fa alól. így menekültem meg. így jártam a vadmalaccal. Fogtam is, nem is. Jár így az ember. Utolsó szavai azonban már akkora horkolásba fúltak, hogy azt csakugyan nem lehetett kibírni. — Megrugdosom már ezt az embert... Odalépett a szalmavacok elé, megrugdosta a fia lábát. — Khán?... Mi van? Nagybátyám kelletlenül nyögött, fogait csikorgatta, megfordult, fejét beledúrta a főaljnak tett nagyujjasba s folytatta a horkolást. Eleinte csendesen, de majd felerősödik az! — Na, ezzel se csináltunk semmit, fiam ... — dörmögte nagyapám, visszaült a helyére, a sparhelt elé, tett a tűzre, a két szem újra rápislogott, annak beszélt. — Ez úgy tud horkolni, hogy majd még a háztető is megemelkedik. Én már hallottam embert horkolni, de amit ez csinál, olyat még én se hallottam. Pedig már hallottam horkolni szellemeket is. Nyikkanni se mertem a rémülettől. Horkoló szellemek! Ráadásul, hogy a kísérteties hangulat még lázasabb izgalomban tartson, a kémény is nyögve sóhajtozott, ahogy a szél el-elzúgott a ház-fölött. A sparhelt két ragyogó szeme fel-fellobbant, volt kinek — halkan, hogy az alvók fel ne ébredjenek — motyogni. — Már nem tudom, melyik faluból, régen volt, legény voltam még akkor. De mekkora legény! Nem féltem én semmitől, szóval jött a hír, hogy az ottani temetőben, valami kriptájban szellemek laknak, hallani a horkolásukat is. Volt ottan valami gazdag ember, sok földje, nyájai, minden, hát kriptájt csináltatott magának. Abba költöztek be a szellemek. Ráadásul fényes nappal is akkora horkolást csapnak, hogy jótét lélek még a közelébe sem mert men ni a temetőnek. Beszéltek az emberek mindenféléket, nem adtam rá semmit. De amikor híre jött, hogy az ottani kocsmáros tíz liter bort ajánlott fel annak, aki meg meri nézni a horkoló szellemeket, akkor aztán a lélek felágaskodott benne. Tíz liter bor — nagy szó! No, gondoltam, én a szemébe nézek annak a horkoló szellemnek. Kaptam magam, elgyalogoltam abba a faluba. A kocsmáros állta a szavát, vagyis a tíz liter bort. Jöttek velem itteniek is, akik már jártak abban a faluban és es- küdöztek, hogy a saját fülükkel hallották: horkol az a szellem. Na, az anyja Máriáját, kézbe egy botot, egyenest ki a temetőbe. Persze, nyitott bicska a zsebben. A fél falu utánam. Ha ugyan nem az egész. De a kriptáj közelébe egy se mert jönni. Csak álltak, messzire, körben. A kriptájnak vasajtaja volt, de úgy berozsdásodott, hogy azt ember csak úgy ki nem nyithatta. Szerencsére azonban volt azon a vasajtón egy kerekforma nyílás, amin be lehetett látni. Felágaskodtam, hogy belássak. A bot persze a kezemben. Nézek, nézek befelé, hát mit látok? Két ragyogó szemet. Mint a parázs. Mint két parázs. Rákiáltok. Szellem, akárki vagy, gyere ki onnét! Hát mit ad Isten, a két parázs 5
