Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Illyés Gyula: Lehet még nemzedék?
sőbb Párizsban igen jó barátom. Magyarul írt, de végül — sok országon és eszmén áthaladva — jugoszláv írónak vallotta magát. Mint ilyen tisztelt meg látogatásával már Pesten, még a Titóra mondott anathéma előtt. Mint szépíró, az ottani magyar kisebbség egyik egyetemi tanára is volt. Vezérelvének tekintette, hogy mint hű internacionalista, a nacionalizmus ellen küzdve elsősorban az ottani magyar anyanyelvűek netáni nacionalizmusa ellen eleve tábort gyűjtsön; ehhez kérte közreműködésemet, helyeslésemet. Feleletem rövid volt: Nagyon tetszetős gondolatot ismételsz azzal, hogy söpörjünk mindnyájan a magunk ajtaja előtt. De ha a másik ajtó elől a söprűk felénk söpörnek? Mindig, mindenhol, első helyen a nacionalista túlkapások ellen beszéljünk, úgy leszünk internacionalisták. Ezen csak elvileg különböztünk össze, a barátság változatlan maradt. Ez volt számomra mégis az egyik okosító alapvizsga: hol, milyen mértékben beszélhetek én a saját ajtóm előtt is, itthon is világosan, időszerűen nacionalizmusról. Mert lám, ha én ma, olyan helyzetű magyaroknak mondom, hogy óvakodjanak a nacionalizmustól, akik csak szenvednek a nacionalizmustól, és csak védekeznek annak túlkapásai — túlsöprései — ellen, akkor — zavar támad, porfelleg mindenütt. Mert hisz a másik ajtónál levők abban reménykednek, hogy elhallgatják, sőt tagadják a hibájukat; kettős érvvel mondják, hogy mi vagyunk elmarasztalhatok nacionalizmusban. így én nem tudok szót érteni, sem az ellenfeleimmel, sem a világban. Megismétlem a zavar magvát, főveszélyét: valahányszor Európában én azt hirdetem: magyarok, ne legyetek nacionalisták, ellentmondóim pedig azt, hogy ők ebben nem marasztalhatok el; végzetes nemzetközileg is a por-tornádó. De miként értse meg ekként akár ozorai nagynéném, vagy akármelyik „egyszerű” paraszt vagy munkás, mi a kérdés veleje? Nem nektek kell elmondanom, nincs veszélyesebb, eleve ferdébb helyzet, mintha a tanítvány többet tud, mint a tanító. Nálunk e téren mintha az óvodás többet tudna, mint az egyetemi tanár. Ideje volna ezekben a dolgokban végre elementárisán, jól elemezve: elemi fokon is tisztán látni és szólni. Kaptam idevágóan kényes kérdést is. Nem kell megneveznem, milyen nyelvű akadémiai írószövetségi elnökféle részéről ért támadás igen durván, nyelvünket védő két cikkemért. Fölmerült, igen, már akkor, miért nem feleltem erre én magam. írók vagytok, stílusértők, körötökben meghitten beszélhetek erről is. Ha emlékeztek a két cikkre, azok általánosságban boncolták a kérdést; merőben elvek vonalán, általában, tehát ezúttal is a nemzetiségi elnyomásnak egy-egy, majdnem keser-humoros esetét. Egyetlen egy nemzet megnevezése nélkül. Sajnos, nemcsak kizárólag egy magyar kisebbségi területen esett meg például (hely megnevezése nélkül ez is), hogy magyar anyanyelvű város kórházában magyar beteggel magyar anyanyelvű orvos is csak idegen nyelven válthat szót, ha a konzultációban akár csak egy idegennyelvű személy van; ez utóbbinak a nyelvén kell beszélni, még ha maga a beteg nem tudja is azt a nyelvet. Nem neveztem meg egyetlent olyanféle esetekből sem: ha egy katolikus pap nem beszéli azt a nyelvet, ahová eklézsiába rendelték, a gyónás is csak tolmács útján történhet, s akkor a gyónási titok? Tolmács útján ez miképp is oldható meg? Ilyen képtelen helyzeteket a francia — a volteriánus — humoron nevelődött író nehezen hagyhat ki. De hely és ország most sem említtetett. A stílus sokszor sakkjátékhoz hasonlítható. Az egykori jó-iskolájú diák áttételesen sakkot ad a királynőnek, de matt csak akkor van, ha a királynő mozdul. Vitatársam, a nagyrabecsült egyetemi és írószövetségi vezető, megmozdult a királynéjával. Oly kemény — sajnálatosan hibás — húzást ejtve, hogy nyomban, a világ előtt, még le is fasisztázott név szerint; kéretlenül kiállva eldobta tetejébe azt a sulykot is, hogy hazugnak és rágalmazónak is nevezett. Nem is nekem jutott eszembe, hanem másnak: véletlenül egy olyan francia szellemi testületnek a tagja vagyok — sőt, commandeur-je —, ahonnan tán ki is néznék azt, aki magán hagyja 120
