Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Illyés Gyula: Lehet még nemzedék?
a hazug bélyeget a világ előtt is; mert a „vitát” most a világlapok is bőven ismertették. Ez megint, a stíluskezelés európai szabályai szerint, de paraszti természetemnek megfelelően is, újabb sakkpartit kínált. Fórumot ajánlottam, hogy a vádat megnyugtatóan tisztázzuk. Én meg fogom mondani, mit állítottam, s állításaim cáfolója meg fogja mondani, hol hazudtam, s valami nemzetközi zsűri kimondja, kit kell eltávolítani a becsületre kényesek rendjéből. Fölajánlottam előbb azt, hogy a szocialista írószövetségekből állítsunk össze zsűrit; vagy ítélkezzen a PEN Klub; vagy amit ellenfelem jónak lát, akár a saját érdekében. Csak járuljunk mindketten a szellemi élet bármi fóruma elé, s ott beszéljünk. Mint emlékeztek tán, nem én válaszoltam. Akadémia és írószövetség szintjéről jött a vád. Ilyen szintről készült az enyém helyett is reflexió. Hogy tárgyilagos hely véleménye mentesítsen a fasiszta vád alól. Sőt a nemzeti elfogultság vádja alól, mert — hány és hány költőt fordítottam vitatársam anyanyelvének költői közül, és milyen nagyra becsülöm sok-sok írójukat személyesen is. Magam is megilletődve olvastam a becsületem kimosdatására készült sorokat. Noha olvashattam — ezúttal is azt —, hogy fasiszta ugyan semmiképpen, de nézeteimben hivatalos tudósaink szerint bizony impulzív vagyok, s hogy vitájuk velem nekik is van. A nyilván tárgyilagosságul szánt kifejezés nem volt szerencsés húzás. Olyan értelmezést és visszhangot kapott nemzetközien is, hogy íme, akivel honfitársai is vitáznak, az méltán marasztalható el nem honfitársai részéről is. Az ember ilyenkor már leteszi a fegyvert, és tehetetlenül áll, bízva abban, hogy ez a fajta logika valahol egyszer csak meg fog akadni. És bízva abban, hogy a szellemi élet sakktábláin sem hiábavaló a játszma, az európai szabályok szerint. Van itt a kezemben még egy kérdés, ami ide tartozhat. Nem először mondtam el: egy-egy országnak a jó haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik. Ha kihagy valamelyik, az rögtön bajt jelez. Az szokott történni, az egyik átveszi a másik dolgát. Azaz vagy a politika beszél úgy, mintha ő tudná jobban, mi az irodalom; vagy a szellemi élet úgy, mintha jobban tudná a politikát. Én — bevallom — alig tudok belelátni a nemzetközi helyzetbe; hogy melyik kormány milyen szálakat hogyan képes meghúzni. A nemzetek nemzeti — „nacionalista” —versenyében számomra az a tény, hogy egy-egy ország egy másik országra fölfelé néz-e vagy sem; annak a lakossága tisztelettel nézi-e a másikat — tehát világosan kimondom: hogy a határainkon túli nézők, a magyar magyarok anyanyelvi megbecsüléssel, ragaszkodással néznek-e — ez számomra ma többet ér a látványos gesztióknál. Ilyen helyzetben, ha felelősségem van, nem bonthatom meg ennek a két keréknek az egyensúlyát; azt mondom, ez már reális eredmény is. Támogassuk, hogy a diaszpóráink fölfelé nézzenek felénk, egyre civilizáltabbnak, emberiebbnek tartsák az általunk teremtett helyzetet. Ide tartozik az én nemzedékemnek nem egy célja is. A leglényegesebb eddig leszűrhető tanulság, hogy bármekkora is a napi eszmei torzsalkodás; hogy művekkel, irodalmi és szellemi művekkel csak művek tudnak vitázni. Ne akadjatok meg tehát azon, ha olyan kitűnő művészekre, akiknek az erkölcsi, esztétikai értéke kétségtelen előttetek, köznapi vádakat, netán rágalmakat szórnak. Elég idős vagyok ahhoz, hogy az ilyen viharokat messzibbre tekintve nézzem; rengeteget átéltem. Ezek a még oly élesen sértegetők eltűnnek; nem alkottak művet. A ti gondotok, tehát az igazi erőfeszítés az legyen, hogy mindennek rögtön a távolibb tekintetbe vételével szülessenek. Még egy kérdő cédula. Rajta mindössze Fekete Gyula neve, s utána egy kérdő, s egy felkiáltó jel. Az imént érkeztem, nem hallottam Fekete Gyula tegnapi fölszólalását. Itt ül köztünk. Ritkán látom, gondolatot tán sosem cseréltünk élőszóval. Szememben 121
