Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Tóth Erzsébet: A tömegkommunikáció meghatározza a tudatot

A közelmúltra vonatkozó történelmi tudatunk például a kabaré, valamint a sötét sustorgások szintjén maradt. A nemzet történelmi tudatáért aggódom elsősorban, noha gondolhatnék a magunkéra is, akik ott voltunk Lakiteleken. Utóbbi sem nevezhető rózsásnak. De amíg az értelmiség maga felelős önmagáért, addig a magára hagyott vagy félrevezetett nemzet nem felelős sem magáért, sem értelmiségéért. Tudom, hogy az eddigi társadalmak közül a szocializmus a legalkalmasabb arra, hogy az értelmiség valóban a nemzet értelmisége legyen,s ne önmagáé. S mivel a művészeket tartom a leghivatottabb értelmiségnek, elsősorban rajtuk kérném számon a nemzet korszerű önismeretét. (Hogy ez az elsősorban valójában milyen kevés, arra írásom végén visszatérek.) Nemrégiben láttam egy filmet (zártkörű vetítésen) az ötvenes évekről. Körülöttem mindenki nevetett, és igen gyakran. Tudom, hogy erre is szükség van. (Volna!) De lehet-e egészséges szellemi élet ott, ahol megengednek maguknak másfél óra szatírát, de közben „elfeledkeznek” a sírásról, a katharzist pedig megspórolják! Vagy most már végképp az emlékiratoké az idő, és meg kell várni míg elég öregek lesznek azok, akik a „diszkriminált” időre emlékezhetnek! S miközben várunk, nevetünk néha-néha! Én nem tudok, és nem is akarok nevetni azon, amit nem értek. Az eredmény máris látható, és lehangoló. Amíg mi az előttünk járó irodalomtól és történetírástól kérjük számon az épületet, mert anélkül nem lehet alapunk, addigra már tőlünk is számonkérhető egy s más. Már én is kaptam „leszűrést” korszerűtlen nemzet-tudatomért, fiatalabb, vagy velem egyidős pályatársaimtól.

De most is hiába törtem a fejem valami korszerű dolgon, amit Lakitelekkel kapcsolatosan elmondhatnék, valami vérbeli XX. századi kérdésen, ami kizökkenthetne igencsak ósdi, siralmas gondolataimból, nem sikerült. Lássuk csak, mit mondtam volna, ha felszólalok. Én is a múltba néztem volna, sajnos. Tekintetem ez év március idusáig révedezett volna visszafelé, egyúttal kapcsolódva a tömegkommunikációs eszközök tudatnyomorító hatását megvilágító hozzászólásokhoz. Nem tudom, feltűnt-e valakinek a március 15-i délelőtti Tv-adás. Véletlenül éppen nagyszüleimnél voltam — náluk szorgalmasabb tv-nézővel még nem találkoztam —, kérték, nézzem meg, van-e valami érdekes műsor délelőtt. Nem reménykedtem, a nap egyszerű hétköznapnak indult. Dehogynem — mondom —, 9-től egy hosszú tánczenei műsor (Az elmúlt év legsikeresebb felvételeiből), fél 11-től pedig Idegen a cowboyok között. Kétrészes, színes, amerikai western film. Nem értettem. S akkor tévedt szemem a rádióújság dátumára. Hoppá. Hát ezért ünnepiünk ilyen fenemód. Engem még azzal etettek évekig, minden március 15-én a nevelés fennhatósága alatt, hogy: „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem.” És így tovább Gondolom, többeknek ismerős. Nem mondom, hogy ez jó volt. Sőt. Nem sikerült kiölni belőlem a „tudatot”, pedig akkor még nem gondolhattam, mostanában is csak sejthetem, hogy erre megy ki a játék. Ez az új módszer (Idegen a cowboyok között) valószínűleg hatásosabb.

Legborúlátóbb következtetéseim egyike, hogy jelenleg nem annyira a lét határozza meg a tudatot, hanem a tömegkommunikáció. S ezzel szemben az ember védtelenebb, mint volt annak idején az őserdő veszélyeivel szemben. Egyszerűen azért, mert nem tudja, hogy védekezni kell. Hiszen a Tv sajnos, valóban dédelgeti a legtöbb embert, s csak kevésnek harapja le a fejét. Ezért gondolom, hogy mindenekelőtt a tudatunkhoz (az ép eszünkhöz) kell ragaszkodnunk. S ha ez sikerül, akkor az elkerülhetetlenül nemzeti, egyben a lehető legkorszerűbb is.