Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Pálfy G. István: Veres Péter tekintete
Pálfy G. István Veres Péter tekintete* Hárman voltunk együtt, a Hajdú-Bihari Napló szerkesztőségében gyakornokoskodó három jóbarát, amikor Veres Péter halálhírét megkaptuk. (A Hanoiban ugyanakkor meghalt Váci Mihályét csak később kopogták a telexgépek.) Mindhármunknak voltak már személyes, családi veszteségei, de erre, ilyen hiányra nem voltunk fölkészülve. Itt nem egy megszokott és szeretett kapcsolat szálainak elszakadása fagyasztotta torkunkra a szót, hiszen magát, emberi alakját alig-alig ismertük. (Az, hogy ő balmazújvárosi, mi pedig — legalább is az egyetem révén — debreceniek lettünk, ebben vajmi keveset számított, és az általunk előkészített egyetemi író-olvasó találkozója is futó emlék maradt.) Másfajta döbbenet ült közénk, annak a felismerésnek a döbbeneté, hogy olyan életpélda lett ezzel a halállal ki kerülhetetlenné, amelynek követéséhez a mi nemzedékünkben nem mutatkozik még kellő erő. Ez a halál nem „csak” az élő legnagyobb nemzedék behajózásának kezdetét jelentette számunkra, hanem a talpraállás kényszerét, a ráeszmélést, hogy esetleg sokak válla is kevés lesz az ő terheinek viseléséhez. És méginkább erősödött ez a gondolat, amikor már a középgenerációból is egyre többen kapták meg a végleges behívót. Most, hogy a Gyorsuló idő sorozat kis kötetében Gondviselő társadalom címmel újraolvashatjuk a lapokban, a jelenidő és a Történelmi jelenlét kötetekben megjelent néhány írását országról, népről, nemzetről, patriotizmusról, népesedésről, a válásról, társadalmi szelekcióról, termelésről és fogyasztásról, gazda-mentalitásról és szellemi mandarinizmusról, a holnapi munkaerőről, a műveltség állapotáról, a kollektivista közgondolkodás, magatartás meggyökereztetéséről, a parazitizmus leküzdéséről és sok más, cseppet sem kisebb érdekű közgondról; újra csak előjön a kétely: vannak-e •követők a harmincasok nemzedékében, akik legalább reményben megcélozhatják ennek a Veres Péter-i széleslátásnak az eszményét. Nem utánzásra gondolok természetesen, azt ő utasítaná el legelőbb, azzal, hogy „mindenki csak a maga módján lehet naggyá is, a közösségé is.” Sőt, azt se kárhoztathatnám, ha a Veres Péterrel való (termékeny és nem csupán a kirekesztést szolgáló) vitában születnének az új eredmények. Csak szülessenek! De ... Éppen a művek, az eredmények látszanak — legalább is az én szememben — gyarlónak az ő igényeihez képest, aki még ezekben az igazán nem a legnagyobb formátumú Veres Péter-i írásokban, ezekben az inkább a gondolat születését mutató töprengésekben is az „állandó és folyamatos közéleti jelenlét”, a „közéleti éberség” és „kritikus önállóság” szempontjából tudja — könyörtelen valóságismerettel és gondolkodási realizmussal — áttekinteni mindazt, amit a múlt vagy a „folyó történelem” feldob és elénk terít. A valóságban megfészkelő igazságot keresni szüntelenül „a gondolkodó forradalmár jogán, akinek életadta köze van ahhoz, ami van, és aminek lennie kellene .. Vagy a mi nemzedékünkben már nincs szükség ilyen erényekre, eszményekre és elkötelezettségre? És ha nincs (ezt erősen kétlem), mit adunk helyette? Különösen annak az ifjúságnak, amelyik most az iskolapadban ül, s nem lesz, mert nem lehet immár személyes élménye az efajta magatartás páratlan természetességé' megtestesítőjéről (akár például a televízió képernyőjéről szerezve az élményt, ahol életében is méltatlanul kevésszer volt látható); mit adunk annak az ifjúságnak, amelynek a Veres Péterrel kapcsolatos irodalmi élményei is kétségesek, hiszen az új gimnáziumi tantervben csak választható anyagként szerepel a Próbatétel, s tanára válogatja majd, hogy elolvastatja-e legalább, vagy sem. Igaz, a század egyik legnagyobb gondolkodója és írója, Németh László és a tüneményes tollú Tamási is csak kiegészítő anyagként szerepel a megtisztelő törzsanyag helyett. Szabó Pál, Szabó Lőrinc, vagy Füst Milán még ott se. Kérdés, hogy nem túl nagy-e a tékozlás? A könnyen felejtés nagyvonalúsága európaibbá tesz-e bennünket, mint azok voltak — Adyt, Móriczot, Lukácsot,Illyést is ideértve—,akik európaivá emeltek bennünket? A mai irodalmi divatok — ezt Veres Péter is így érzékelte — kétségtelenül egy másfajta eszményt követnek. Az extrém, a normálistól eltérő (persze mindig társadalmi kérdés, hogy mi a deviáns), a rétegjelenségek kultuszát éljük. Miért lehetett olyan nagy sikere Makra Ferencnek,és mégis miért kerülhetnek át oly gyorsan a filmszalagra a Magyarok, a Fábián Bálint... és a Koportos hőse. Mert van egy másfajta — s alighanem az előbbinél jóval szélesebb (a ponyvafalókról most ne szóljunk) közönségízlés és közösség is, amely életet kíván, valót, róla és a körülményeiről szóló igazságokat. Az aluljárókban tenyésző szubkultúráknak már vannak irodalmi, értelmiségi (ezt a kettőt Veres Péter nem választotta el élesen, hiszen mindkettőtől közéleti közvetítést, gondok, örömök, eredmények, eszmék nemzeti tudattá érlelését várta) istápolói; bizony jó volna, ha a legkevesebb középiskolást adó Somogynak, meg a tanyás megyéknek több figyelmet szentelne ez a nemzedék, mint pár száz, vagy akár párezer — önmagát a társadalmon kívülre helyező — lénynek. Veres Péter rögtön az arányokra volna kíváncsi: mennyi ilyen fiatal van, s mennyi az olyan értelmiségi, aki el-eltéved a fontossági sorrendben. Megnyugtathatnánk? Aligha egyértelműen. O — ha megértené is az ifjúság útkeresését— azért bizonyára újra elmondaná régebbi kérdését: „miért nincsen a munkásságnak magas szintű, költészet rangú mai irodalma?”. Úgy értve, hogy miért nincs róla szóló ilyen szintű irodalom. . belenyugodhatunk-e abba, hogy a társadalom vezető osztálya helyett mintha a mindig moderneskedő, izgékony félértelmiségi (mert értelmi ellenőrzés nélkül minden új 116
