Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Tóth Erzsébet: A tömegkommunikáció meghatározza a tudatot
Önismeretünkben más népek önismerete is megismerszik. Úgy hiszem, ez némi elégtétellel szolgálhat nekem, mert azzal folytatnám, hogy a saját rovásunkra is önismeretre kell törekedni. Akadhat, aki túlzónak vélheti az önismeretnek ezt a fokát. Túlhajtottnak ítélheti, s hiányérzete is támadhat, tekintve, hogy a kelet-európai történelmek minden esetben meghatározható és mindig helyhez köthető szakaszában tapasztalható épp az előbbi ellenkezőjének a felfokozódása is. Nem hiszem, hogy ilyesmikhez kellene mérni magunkat. Ugyanis azt mondva, hogy önismeret a saját rovásunkra — csaltam. Ilyen nincs. Vannak viszont ellenünk kijátszható részeredmények. S ha itt újra arra gondolok, hogy önismeretünkben a mások önismerete is megismerszik, akkor méginkább sürgetni kell a teljes számadást, megalapozott állításokkal és épp úgy megalapozott beismerésekkel. És megint oda lyukadok ki, ahol az elején kezdtem: ebben a vállalkozásban egyéneknek csak hősi teljesítményeik, csak Dugovics Titusz-i elszánásaik lehetnek. A munkát nem végezhetik el, mert a feladat közösségi. Ilyenként megoszlik a politika, a szaktudományok és a művészetek között. E felsorolás nem sorrend. Egység, amelyben koronként és helyzetenként másképp és másképp dominál e három. Ha nemzettudatunkról beszélünk, azonnal arra az egyszerű tényre gondolok, hogy másutt is van nemzettudat. S a miénknek is vannak fehér foltjai, hamis tartalmai. A miénkkel könnyebb. A mi ügyünk, hogy megtisztítsuk — az előbbi hármasság finom összefüggéseinek szinkronitásai és aszinkronitásai közt dolgozva; s a szaktudományokra építő, a művészetek jelzéseire érzékeny politikára hárítva, hogy aktívan számontartsa azt a tudásanyagot, amely önismeretünk megszerzésének folyamatában más népek önismeretével szembesülve jegecesedik ki. Történelmünk során nagy önámítások korszakait éltük meg. Legutoljára az ötvenes években. Hogy előtte hányszor, annak én nem tudok utánaszámolni. Jó szolgálója volt e korszakok politikájának a történetírás is. De nemcsak magunkra, s nemcsak e nálunk már lejárt politikákra gondolok Engelst idézve:„Amaterialista történelemfelfogásnak is van manapság egy sereg ilyen barátja, akiknek ez a felfogás csak ürügy arra, hogy ne tanulmányozzák a történelmet. Ezekre is illik, amit Marx á hetvenes évek vége felé fellépő francia »marxistákról« mondott: »Csak annyit tudok, hogy akkor én nem vagyok marxista.«’’ (Engels levele Schmidthez — London, 1890. augusztus 5.) Ezzel a néhány idézett szóval utalni akartam a hamis mítoszok forrásvidékén meghamisított újkori történelem folyamára is, amelynek hordalékaitól módszeresen és rendszeresen kell megszabadítani magunkat — s nem tudom, elég-e, ha csak önmagunk előtt? Nem volna-e fontos sokkal következetesebben végezni ezt a munkát a világ előtt is? De ha már itt tartunk: vajon eléggé alaposan tudjuk-e, hogy kívülről, a körülöttünk élő népek önismeretében, hogy fest a miénk? Például, amit mi magyarul úgy mondunk, hogy csehül állok, azt a cseh csehül úgy mondja, hogy én ebben magyar vagyok. Vajon elég olyan szerb, horvát, szlovák,- román szakost képezünk-e, akik a történelmet, néprajzot, irodalmat kutatják és tudatosítják az eredményeket? Akik nemcsak kifelé nézni segítenek, hanem segítenek kívülről befelé nézni is? Amíg csak befelé fordulva vizsgálódunk, addig teli leszünk kisebbségi érzéssel. Márpedig úgy vélem, hogy kisebbségi érzésre egyetlen népnek sincs oka. A cselekvés idejét általában késve, elmulasztottként szoktuk fölismerni. Ritka az a pillanat, amikor ezt lehet mondani: ez az évtized az, amely alkalmas arra, hogy együtt valljuk be a múltat és a jelent. Szorít az idő: még egy önámításra nincs lehetőségünk. Tóth Erzsébet A tömegkommunikáció meghatározza a tudatot* Ülvén vagy állván a lakiteleki találkozón, többször eszembe jutott, hogy lehetnék máshol is. Például egy viking csónakban. A májusi kánikulában csupán két felszólalás hatott rám üdítően. Az egyikben — Csordás Gábor hozzászólásában — a betakarításról volt szó, Szentmihályi Szabó Péter pedig egy születendő folyóiratról beszélt. Mindkettőben az egyedül korszerű és lehetséges „hazafiság”: a cselekvés megnyilvánulásának örülhettem. Olyanok voltak ők a lehajtott fejű hangosan töprengők és a papírra támaszkodó biztos hangú felolvasók között, mint fehérek közt két európai. A többiek fehérek maradtak. Pontosabban: ázsiaiak. Még pontosabban: magyarok. Pedig nekem titokban József Attila is megszólalt. „Sok a múlt.” — egyre csak ezt hajtogatta. Mi már nem lehetünk ilyen tömör-szigorúak, de annyira tudatlanok sem, hogy ne tehetnénk hozzá elfogulatlanul: azóta még sokkal több lett. A feldolgozatlan, meg nem élt, meg nem értett, eltitkolt múlttal birkózunk mint Erős János a sárkánnyal, mióta az eszemet tudom. Mióta fel akarok nőni, hogy emelt fejjel mondhassam: „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.” De akkor be kellene. Nekem, vagy annak, akinek van mit. Mégpedig időben, mert a hosszú hallgatásban nemcsak a szavak kotlósodnak meg, hanem a tojás is. 114
