Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Móser Zoltán: "Látjátok feleim…"

— huszonkettőről tudunk —, miközben németül prédikál élete végéig a kolozsvári lutheránus szászoknak. (A kétnyelvűség, és az egy kultúrához való tartozás ritka szép esete az övé!)

A másik, Pázmány Péter, a magyar irodalom kincsesházát arannyal-ezüsttel töltögető mestere, egyházának harcos vezére, aki hitvitázó irataival, prédikációival, szigorával, egyéni stílusával a magyar próza egyik legnagyobbja volt, annak a Pázmány sváb (alamann) lovagnak kései ivadéka, aki — többekkel együtt — Bruno svábföldi püspökkel érkezett Géza udvarába.

E sok példa hallatán bátran megkérdezheted, hogy ma már senki magyart nem találunk, akiben a honfoglalók véréből is jutott valami örökség! Ez azért nem igaz. Zárt részek, kisebb-nagyobb etnikai szigetek voltak, s vannak is. A sok körül csak néhány példát. Szlavónia — régi magyar nevén Tótország — legdélibb részén levő négy faluról — Szentlászló, Kórógy, Haraszti, Rétfalu — tudjuk, hogy a Duna árterének és a Vuka mocsarainak védelmében megmenekültek a töröktől, és így lényegében IV. Béla óta egészen máig ott élnek érintetlenül. Ugyanúgy, ahogy — Bálint Sándor kutatásaiból tudjuk — Szeged-Alsóváros népe is a XI. század óta kimutathatóan törzsökös helyi magyarság, akik egymás között házasodtak. Zártságukat lényegében máig megőrizték. Vagy ott van a szomszéd Laci bácsi, aki családfáját egész Botondig eredeztette! S ha már újból a családfánál vagyunk, hozzam elő az egyik legnagyobb magyar festő, Mednyánszky László családfáját, aminek ő volt az utolsó hajtása. Ezek szerint a család a XIII. században Lengyelországból került a Felvidékre. Vagy nézd ezt a két képet: Szt. László herma — de feltehetőleg magának Lászlónak — profilja, és Illyés Gyula: két besenyő ivadék! Gyula bácsi le is írta, el is mondta, hogy egy antropológus kitapogatván arccsontjait, besenyőnek mondta őt. Bevallom, addig én is mosolyogtam, amíg nem került kezembe az a X. századi Magyarországot ábrázoló térkép, amelyen a besenyők lakta vidékek is rajta vannak. Ott láttam, hogy többek között a Sárvíz mentén — Illyés szülővidékére — is telepítettek besenyőket. László királyunk esete pedig „külön megér egy misét”!

Két évvel ezelőtt jelent meg a „László király emlékezete” című könyv, amelynek bevezetőjében Györffy György egy meglepő táblázatot közöl, Szt. László családfáját. Ebben az a megdöbbentő, hogy Árpád véréből ugyanúgy harmincketted rész volt Lászlóban, mint Henrik fia, I. Ottó császárból, az augsburgi csata győztesének véréből. S láthatod azt is, hogy Lászlóban a legkülönfélébb európai dinasztiák vére keveredik: besenyő, örmény, bolgár, lengyel, cseh, elbai szláv, német, burgundi, görög.

Magyar király volt-e László! Ez ugye nem lehet kérdés. És Móser Anna és Borbála! Bizonyára soha nem jut eszedbe, hogy nem. Miért igen, s miért nem?! Közelítsünk.

II. Kérdőjelek, élmények, gondolatok

Már régen vállalkoztam volna annak az elmondására, hogy mi a magyar, de sehogy sem gyűlt össze annyi érv és gondolat, hogy tisztán Jássam és leírjam feleletemet. Egy hete, hogy László Gyulánál jártam, erről jött elő valahogy a szó. Ő akkor egy frissen írt levelét vette elő, amely valahogy így szólt: Bizony, mi régészek, azt az egyet kutatjuk, arra keresünk feleletet, hogy voltaképpen mi az, hogy magyar! Ha nem, úgy árvák, magányosak vagyunk, részeredményeket érünk el, de nagy egészhez soha nem jutunk el. Ennek kutatásán kell hogy munkálkodjunk.

S azután, hogy hazajöttem, és Rajeczky Benjámin írásait tartalmazó könyvet kezdtem lapozni, egyszer egy Bartók lejegyzését tartalmazó kottánál megakadt a szemem. Néztem sokáig, és lassanként a kotta mást, sokkal többet kezdett jelenteni. Álljon itt most a dal szövege, s a rövid jegyzet: „Bartók lejegyzéseiben gyakran egymás alá írva közli a szabad formát és a csoportos előadás alkalmával megnyilatkozó szabályos ritmust:

Fáj a szívem, kimondani nem lehet,

S akiért fáj, gyógyítani sem lehet.

Majd meggyógyít a koporsóm deckája,

Mikor a föld suhogva omlik rája.”

A nép szabad ritmusra való hajlama olyan erős, hogy az egyéni előadásban még az egyenletes és szabályos ritmusú ének — 4/4 — is rapszódikus, hullámzó jellegű dallammá alakult át. Én meg valahogy így gondolkodtam tovább a kotta fölé hajolva azon este. Melyik éneklésmód a gazdagabb: az egyéné vagy a közösségé? Mert ott, a deckája három szótagjára az egyéni énekes tíz hangot talál a három hang helyére! A csoporté szegényebb volna! Nem. Annak gazdagsága meg talán az egyszerűségében, szabályosságában, kötöttségében van. S gondolj bele, az egyesíti, mint folyó a sok patak vizét, a számtalan variánst. Ez mutatja a törvényt, ez vezet az eredethez. Ezt én is el tudom így dalolni, de ahogy az egyén énekli, szinte kizárt. Pontosabban: eljuthatok én is az egyéni éneklés, rögtönzés fokára, ha megtanulom a szabályos dalt, az általános kottát, a kötött ritmust! Eljuthatok évek során, amikor már tudom, hogy mitől térek — térhetek — el, s tudom, hogy mitől nem: — ha tudom gazdagítani a dallamot, és nem szegényíteni. Az egyén és közösség egymásra utaltságát, egymásra való hatását, a különállást és az egységesülést, a kötöttséget és a szabadságot — hadd mondja ki hát —, a nemzet képét láttam meg e kettős kottában — s mivel e kotta egy dal lenyomata —, a nép lelkének is gondolhatom.

Mit jelent magyarnak lenni! Tegyük fel a sokszor elhangzott kérdést. Mintha azt jelentené, jelentette volna, vonzódni valami egység, egységesülés — a második kotta törvényei — felé. ,,A magyarság — írja Babits Mihály —, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történel111