Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Zelei Miklós: Az évtized lehetősége

mileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már ezelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, „ősmagyarnak?”

Kodály Zoltán is leírta ezt a gondolatot a magyar népzene kapcsán: ,,a honfoglaló magyarság nem volt egységes faji képlet, hanem több annál, magasabbrendű valami: különböző eredetű, sőt nyelvű népeknek hadi, politikai és kulturális szervezete. Lehet, hogy e néptörzsek Zenéje is többféle volt eleinte. De ahogy kialakult az egységes nyelv, úgy alakult ki az egységes zene.” így ma már nem tudjuk, hogy mennyi volt s mi török és mi ugor elem a zenében! De ma is hasonló a helyzet: „Nem tudunk külön kun, besenyő, palóc, matyó stb. zenét kimutatni. Egy-két tucatnyi székely és dunántúli dallam bizonyult eddig helyhez kötöttnek. Egyébként mindenfajta dallam közös az ország minden részében. Meglepő egyezések akadnak a legtávolabbi vidékek közt. (...) Hogy a székelyek, sőt a moldvai, bukovinai magyarok is tudják, amit mind az egész ország tud, azt bizonyítja, hogy nagy a centripetális erő a magyarság legkülönbözőbb eredetű, egymással nem érintkező összetevőiben.”

Mi lehetett ennek a befelé ható erőnek, az egységesülésnek a titka? Talán az, amit Petőfi is leír ,,A székelyekhez” c. versében, amikor a magyar népről ezt mondja: „Kit idegen népek vettek középre”, azaz fogtak közre.

Mert itt, a Kárpát medencében körbe véve idegen népekkel és kultúrákkal, kialakulhatott valami, az a Kodály említette centripetális erő, amelyik az összetartozás, az egységesülés érzetét — kultúrát is, zenét is — létrehozta. Hogy ezt jól értsd, hozok egy ellenpéldát, igaz, nem magyart. Tavalyelőtt együtt jártunk László Gyulával Szlovéniában és Horvátországban. Amikor áthaladtunk a Mura hídján, a két tartományt elválasztó határfolyón, odaszólt Gyula bácsi: — Vetted észre, hogy a híd két végén két különböző nyelven volt odaírva, hogy Mura folyó? Ahelyett, hogy azt hangsúlyoznák, ami közös, ami összeköt, a különállást emelik ki. Igen, itt a széthúzó, szétválasztó erők, ellenerők működtek. (Lehet, hogy nem tudatosan, hanem ösztönösen.)

Talán már érzed, Anna — s bővülő tudásoddal érteni is fogod —, hogy „ki a magyar?” rossz kérdés! Ady Endre vagy Petőfi, Weingassner (Tömörkény) István vagy Liszt Ferenc, Mátyás király vagy Szt. László, Illyés Gyula vagy Heltai Gáspár? S hogy a szomszédok nevét is megkérdezzem: Peringer Marci vagy Szvitacs Teri, Gál Laci, Rozovits János vagy Móser Anna? Nem a név teszi, nem is a származás. Mert itt, e földön avarok, kunok, besenyők, szlávok, törökök, németek, románok, magyarok, győztesek és legyőzöttek, behívott, letelepített vagy itt maradt más nyelvű népek kerültek egy évezredes erő vonzáskörébe. Mi az, hogy magyar? Élni, létezni e centripetális erő erőterében, kitapogatni határait, s nem gátakat, ellenerőket felvonultatni ennek fékezésére. S ki ennek az erőnek engedelmeskedik, bizton érezheti, hogy valahová, valakikhez — e nemzethez tartozik.

Zelei Miklós

Az évtized lehetősége *

Néhány megjegyzést szeretnék csupán leírni, hangos gondolkodásképpen, a magam igazodása miatt, bízva ráadásul még abban is, hogy mindnyájan segítséget várunk egymástól gondolkodásban — végiggondolásában — és igazodásban. Nehogy politikai naivák legyünk, hogy gondolkodásunk ne legyen se manipulált, se önmanipulált. Hogy elhatározásaink kivihetőek legyenek, tetteink pedig ne balfogások. (Amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy kizárólag a megvalósítható dolgokon kell gondolkodni. Sőt! Én úgy gondolom, hogy épp a kivihetetlen szándékok energiájának fényével lehet a lehetőségek körülcövekelt terepét bevilágítani; lehetőleg árnyékoktól mentesen, mint egy műtőasztalt. Mert ha némelyik cövek már kifordulna a helyéből, azt épp ennek a fénynek a világosságánál lehet fölfedezni.)

A lakiteleki találkozó két napján ugyanis megint bebizonyosodott előttem, hogy érdemi munkára csak közösség képes. Nemzedék. Nemzet. Nem pedig mindenkire gyanakvó egyénekből összeverődött csoport. („Kistömeg”.)

Kevesen voltak azok, akik tudták is, s akikről lehetett is tudni, hogy mit mondanak. És ez nemcsak ekkor és itt, és nem véletlenül történt így.

Amiről beszéltünk, illetve hallgattunk, az ugyanis sokáig csak a megfelelő engedélyekkel rendelkezők számára megnyíló zárt terület volt, s mint ilyen, csajhos bokrai közt természetesen a kerítéseken beugráló illetéktelenekkel. (Ezt tovább lehetne csavarni. Egész a tragikumig, egész a komikumig.) De nem ez a kötözködés a fontos, hanem az, hogy ezekben az állapotokban kereshető a lehetséges közösségek szétziláltságának, megosztottságának oka. Innen a gyanakvás, innen a bűntudat. Annak a

112