Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Agárdi Péter: Az új írónemzedék és a nemzeti önismeret

negativista különcködés, nem valamiféle értelmiségi öntetszelgés, hanem a társadalom, a szocializmus, a nemzet valóságos problémáinak felelős, katartikus „felerősítése” a nemzedék sajátos élményeinek tükrében.

Ebben a megközelítésben — legalább is remélem — eltéphetetlenül együtt van a ,,társadalmi” és az „esztétikai” szempont. Meggyőződésem tehát, hogy annak mértékében vált-válik ennek a nemzedéknek a termése széles hatású irodalmi értékké, amilyen mértékben képes a maga belső, pusztán rétegélményeit össztársadalmi élményként megítélni és megfogalmazni. De igaz ez fordítva is: annak mértékében képes ez a nemzedék, a mi nemzedékünk az egész társadalom, az egész ország, az egész nemzet számára fontosat mondani, amilyen mértékben maradandó művészi értékekkel képes hitelesíteni szubjektív szándékait. „Művészi értékteremtés” egyrészről és „társadalminemzeti önismeret” másrészről — így válnak egymásra utalt, egymást is minősítő kategóriákká.

Ha ezen az alapon vizsgáljuk a nemzedék egy évtizednyi termését, megszűnik az indokoltsága egy rossz szétválasztásnak, annak, hogy — úgymond — vannak, akik a történelemmel foglalkoznak, míg mások a mával. Indokolatlanok azok az időnként az egész nemzedékkel szemben is megfogalmazott globális bírálatok — amelyeket olykor a nemzedék egyik áramlata a másikkal vagy harmadikkal szemben is hangoztat —, hogy „a történelemről szólva visszamenekülnek a múltba és nem akarnak a máról beszélni, legföljebb parabolákban”. Ugyanakkor nem érheti vád azokat sem, akik a mai társadalmi ellentmondásokat, sajátos élményeiket dokumentumszerűen, akár magnóinterjúk esztétikai megformálása révén, akár a szociográfia műfajában objektiválják, hogy ők — úgymond — nem akarnak tudomást venni e társadalom történetiségében létező valóságáról, nemzeti sajátosságairól.

Tematikai, műfaji szempontból persze igen különbözőek ezek a típusok, alkotói módszerek, arról nem is beszélve, hogy tendenciákról és nem egyes művekről van szó. A lényeg azonban az, hogy e látszólag ellentétes törekvések ugyanannak az önismereti igénynek, ugyanannak az elkötelezettségnek a két oldalát, két megközelítését jelentik. (Ami nem jelenti tehát azt, hogy konkrét művek esetében nem lehetne jogos az akár éles szemléleti-esztétikai bírálat.) S az elmúlt évek érdekes tanulsága, hogy jó néhány írónál, nem kevés érett alkotásban közvetlenül is összetalálkozik a „történelmi” és a „jelenidejű” élmény.

Érdemes lenne alaposan végiggondolni, hogy mit tükröz, mit fejez ki az új írónemzedék — versben, prózában, drámában, esszében, műfordításban egyaránt elemi erővel feltörő — históriai élménye. Nagyon sok jelenségről, nagyon sok okról lehetne, s kellene szólni. Itt most csak arra utalok, hogy nemzedékünk irodalmi törekvéseinek sajátos esztétikai és szociálpszichológiai jelentősége abban is kifejezésre jut, hogy hozzájárult (s ma is hozzájárul) e „történelmi élmény nélküli” nemzedék önismeretének történelmi megalapozásához. Ami nélkül elképzelhetetlen a korszerű nemzeti önismeret, a szocialista demokrácia intellektuális és érzelmi fedezetének a mában való megalapozása is. Mindennek révén már nemcsak a nemzedék, de az egész nemzet történelmi önismeretét is gazdagítja ez az új irodalom.

A nemzedék költészetében, prózájában és drámájában kikristályosodó intenzív történelmi élménynek több rétege, sokoldalú funkciója van. Mindenekelőtt azt tükrözi ez, hogy a fiatal írók egyszerre próbálják meg „belakni” a történelmet, amelyről alig van közvetlen élményük, és próbálják meg számukra otthonossá formálni a jelent és a jövőt. Ennek az elsajátítási-átformálási műveletnek a során a fiatal írók magukkal hozzák társadalmi rétegük, családjuk, életmódjuk múlttudatát, történelmi érhálózatát, gondolati-érzelmi megkötöttségeit. Érdemes és izgalmas lenne ebből a szempontból is elemezni az új írónemzedék termését. Lehet, hogy igaztalan a megfogalmazásom, de

104