Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Szentmihályi Szabó Péter: Vállalni és felvállalni
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER, GÖRÖMBEI ANDRÁS Szentmihályi Szabó Péter Vállalni és felvállalni Hölgyeim és uraim, először azt a kis művemet szeretném fölolvasni, amelyet tegnap alkottam itt a konferencia közben. Azt szeretném kérni, hogy senki ne sértődjön meg, aki úgy érzi, hogy rá is vonatkozik. Az egerek összegyűltek egy konferenciára, hogy megbeszéljék az egértudat kérdéseit. A korszerű egérismeretet felvetették történeti, morális és sok másfajta szempontból. Több egér síkra szállt a szomszéd éléskamra egereivel szemben, mások éppen az ő példájukat említették dicsérően. Többen fölvetették az egérnemzet sürgető demokratizálódásának szükségszerűségét, egyes egerek pedig felmondták saját életrajzukat, s azt, hogy ők milyen jó egerek. Viszont a fiatal egerek más cincogásért könnyen elhagyják az éléskamrát, amely nevelte őket. Nacionalista, patrióta, kozmopolita és internacionalista egerek nézték egymást fásultan, időnként rájuk vetült a Macska árnyéka, aki éppen aludt, de az is lehet, hogy jóllakottan figyelte őket, és jól szórakozott. De a Macskáról senki sem beszélt, s ez így is van jól, mert a macskák nemzetségének önismeretét csak a macskáknak van joguk megvitatni, különben pedig: hamm bekaplak fecsegő kisegér! Ez a humoros felfogása a helyzetnek, néhány dolgot azért szeretnék hozzátenni még .Már többen ismertették azokat a tanulmányaikat, amelyeket nem olvastunk, így én is hadd ismertessek egy tanulmányomat, amelyet szintén nem olvastatok. A patriotizmusról és a nacionalizmusról írtam, s ebben azt a — tulajdonképpen közismert — tételt fejtegetem, hogy a kis népek és a nagy népek patriotizmusa vagy nacionalizmusa között érdekes törvényszerűség figyelhető meg. Minél kisebb egy nép, annál intenzívebb — szükségszerűen — a patriotizmusa, és minél nagyobb, annál extenzívebb. Éz azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra, tehát itt fordított arányosság van. Például egy amerikai egy másik amerikaival szemben igen nehezen tudná érvényesíteni a nemzettudatát. Azt hiszem, elég vicces lenne egy ilyen amerikai nemzettudatról beszélgetést, konferenciát kezdeményezni. Ez csak kifelé érvényesül. Tehát minél nagyobb egy ország, annál inkább kifelé érvényesül ez a jelenség. Egy kis ország számára a nemzethez tartozás minden esetben nemcsak vállalást, hanem felvállalást is jelent. Azonban a mi időnkben, tehát a huszadik században, egy másik problémával is párosul ez. Nemcsak vállalás, hanem választás kérdése is sok esetben. Ez azt jelenti, hogy minden nemzetben vannak nemzet alatti, s bizonyos értelemben nemzet feletti rétegek. Á nemzet alatti rétegeknek nincs szükségük arra, hogy vállalják a nemzetet, mert úgysem tehetnek mást. A nemzet feletti rétegeknek viszont sok esetben választási lehetőségük is van. A nemzet feletti rétegre azért mondanék egy történelmi példát, az óvatosság kedvéért. Széchenyi István — korai vívódására gondolva itt — egy nemzet feletti réteghez tartozott, amelynek el kellett döntenie, hogy tulajdonképpen ő most osztrák, osztrák—magyar vagy magyar. Széchenyi Naplóját olvasva azt hiszem valamennyien láthatjuk e vívódásnak a fázisait. A demokratizálási igényeknek az állandó emlegetése — itt a konferencián is — számomra igen rokonszenves; reformkori reminiszcenciákat idéz fel bennem; e demokratizálási törekvéseket vagy szükség- szerűségeket már elég hosszú ideje próbáljuk deklarálni, de nem túlzottan nagy sikerrel. Éléggé immobil és megmerevedett a mi társadalmunk. A huszonegyedik századdal kapcsolatos felelősségünk elsősorban ott van, hogy ez a társadalom, amit mi megpróbálunk építeni és örökül hagyni, nem tudom, hogyan fogja megérni még az ezredfordulót is, legalább olyan egészségben, mint amilyenben most leledzik. A nemzeti ismeret kérdésében egyfajta problémát sokan feszegettek, de inkább negatív előjellel: a romantika kérdését. Én egészen nyíltan azt mondanám, hogy a romantikát és a nemzeti ismerettel kapcsolatban a romantika régi jogait vissza kellene állítani. Elsősorban az ifjúsággal kapcsolatosan. Arra a sok problémára gondolok, amit az ifjúsággal kapcsolatban látunk, és amire még számíthatunk, ami egy meglehetősen amerikanizálódó jellegű társadalom kialakulását jelenti. Ez többek között abból származik, hogy a romantika minden formájától elzártuk őket, többé-kevésbé tudatosan. Erre csak egy példát mondanék. Jókai halálának nemrég volt a 75. évfordulója. Megemlékezés országszerte alig történt. Tegnap beszélgettünk asztal mellett, hogy ki kit tart a legnagyobb magyar írónak. Én — és itt meg lehet engem vetni — némi nosztalgiával is, Jókaira szavazok. Igen furcsállom a felemás nemzeti hozzáállást egy mindenképpen nagy írónk életművéhez, akinek a művei legalábbis az én nemzedékemet még arra tanították, hogy miként tiszteljük hazánkat és a hagyományainkat. Azt szeretném még mondani, hogy iróniára és pátoszra — ez a két kulcsfogalom is elhangzott hagyományainkkal kapcsolatban — egyaránt szükségünk lenne. Iróniára szükségünk lenne a saját nemzeti múltunk feltárásához, olyan értelemben, ahogyan például az Egyesült Államok 200 éves évfordulójakor készítettek egy musicalt, amelyben a nagy honalapító atyák ugrabugráltak a színpadon. Elképzelhető, hogy az lenne az aranykor, ha egyszer Magyarország olyan felszabadult és boldog lehetne, hogy elképzelhetnénk, amint Görgey és Kossuth egy musicalban ugrabugrál. Azt hiszem, értik, mit akarok ezzel mondani. 97
