Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Kőbányai János: Aki elhagyta az országot
Kőbányai János Aki elhagyta az országot Úgy érzem, hogy érdemes lenne annak a bizonyos levélnek az egyéb körülményeit megvilágítani, ha már Veress Miklós nyomatékosan és név szerint is utalt rá. Bármennyire komolytalannak tűnik e tanácskozáson egy beatzenével kapcsolatos problémát megemlíteni, mégis véleményem szerint jelentősen hozzátartozhat a magyar nemzetben gondolkodás kérdéseihez. Ezt a bizonyos levelet egy barátom írta, aki 1976-ban elhagyta az országot. Most Ausztriában egyetemen tanul. Darab ideje egy szociográfiához készítek anyagot, amelyben több interjút tervezek a magyar beat tízéves történetéből. Úgy gondoltam, hogy írásom dimenzióit tágíthatom, ha egy disszi- dens srác is megszólalhat benne. Megkértem barátomat, hogy húsz feltett kérdésemre válaszoljon. Ő nagyon sokat írt ebben a levélben arról, hogy mit jelentett számára a beatmozgalom és különösen egy Syrius nevű zenekar, amely valósággal megváltoztatta az életét. íme a részlet, amelyet mottóként kiemelve a „Beatünnep után” című tanulmányom elé helyeztem: (A tanulmány a Mozgó Világ augusztusi beatzenész-körkérdése elé készült, amelyet én szerkesztettem. Sajnos a szerkesztőség nem vállalta, s így másutt fog megjelenni.) „ . . . néha még összejöttünk egy jó kerékpártúra erejéig, de legtöbbször magányosan jártuk az országot, vagy éppen Lengyelben vagy Prágában találkoztunk jó kis jazz-klubok- ban. Sokan közülünk elfogadták ezt az állapotot — most mondjam azt, hogy nem volt más hátra, megnősültek, családot alapítottak, rendes munkahelyük volt — ez így cinikusan hangzana, de van benne némi igazság. Mert ez a zene, ami oly sokat adott (és még adhatott volna) a mi generációnknak, a megszűnésével épp olyan sokat, vagy még többet el is vett. Éreztük, hogy egy korszak végképp lezárult, visszahozhatatlanná vált. Sokan ezek közül az emberek közül végképp nem találták helyüket, s ennek az egész űrnek a logikus következménye, hogy elhagyták az országot. Természetesen jócskán akadtak köztük olyanok is, akik csak kalandvágyból mentek el. De ugyanígy szép számmal akadt (akiket csak én ismerek személyesen azok is sokan vannak) akiknek egyszerűen elviselhetetlenné vált, hogy nincs többé meg az a „közeg”, ahol ők jól érezték magukat. Mert ezek körül az emberek közül a legtöbbje (mint ahogy én is) a Syrius előtti időben nagyon egyedül volt, nem volt kapcsolat köztük, nem ismerték egymást. Aztán hirtelen végre összejöhettek egy klubban, amiben az ő ízlésük szerinti zenét hallgathatták, ahol társakat és barátokat találhattak, ahol érezték, hogy tartoznak valahova. Pedig jól tudhatták volna az illetékes zenepolitikusok, hogy a zenének mekkora szociológiai jelentősége van. És igen is kimerem mondani: ha lett volna továbbra is jó zene Magyarországon, nem disszidáltak volna annyian ezek közül az emberek közül. 1976 júniusában én is elhagytam az országot. Sokan mentek el az én ismerőseim közül is, szinte hetente vágtak neki a nagyvilágnak. Ez egy külön téma, amit remélem Jánoskám, hogy te fogsz jól megírni.” Biztos nem sokan tudják az itt jelenlevők körül, hogy ez a Syrius mit is jelentett? Röviden annyit róla, hogy azon ritka kevés zenekarok közé tartozott, akik a magyar kultúrát modernül, s aktuálisan fogalmazták, fejlesztették újra. Zenéjük Bartók művén alapult, József Attila Tiszta szívvel-jét énekelték . . . Komolyzenei és folklórmotívumokat dolgoztak fel, közvetítettek a fiatal nemzedéknek. Ez a magyar kultúra legjobb, legprogresszívebb hagyományait követő zene, ez az önálló törekvés valamilyen oknál fogva — elemzésére itt nincs mód, megtettem a tanulmányomban — semmifajta lehetőséget, támogatást nem kapott itthon, s így a zenekarnak fel kellett oszlani. Tulajdonképpen kiűzettek innen. Miért? Azért, mert kialakult a művészetünkben (de nem csak ott) egy meglehetősen gyakori agresszív kisebbrendűség, ami azt állítja be értéknek, ami esetleg kivívhatja a külföldiek elismerését, illetve ami külföldön eladható árunak bizonyul. Pedig ennek az országnak a sajátos helyzeténél fogva önálló kultúrát kellene létrehoznia, hogy elviselhető, kiegyenesedett gerincű legyen benne az élet. Visszatérve a disszidált fiúhoz; nem azért vándorolt ki, mert külföldön jobb zene szól. Elvettek tőle valamit, amit úgy érzett, hogy az övé. Nem sok mindent mondhatott magáénak ebben az országban. Melós srác volt, egy parányi lyukban lakott szüleivel és néhány háziállattal egy lekopott bérházban. Klubokba járt, ott érezte jól — embernek — magát. Tehát elvettek tőle valamit és helyébe teljesen idegen dolgot igyekeztek rátukmálni. Olyat, aminek semmi köze nem volt az életéhez, nem világította meg, nem szólt személyes problémáihoz, ha ezeket meg nem is oldhatta. Azt is mondhatnám; ami nem volt magyar. Mert a magyarság, hazafiság nem csak — és elsősorban nem — a nemzeti trikolórhoz, a múlt dicsőségeihez vagy dicstelenségeihez kötődik, hanem a „mindennapi élet” problémáihoz, a létfeltételekhez és az önmegvalósítási lehetőségekhez. Ezeket a „prózai” igényeket mennyire tudja kielégíteni a magyar nemzet állama, a Magyar Népköztársaság, a jelen magyar történelem? E nem irodalmi emelkedettségé', valóság és politika szférájába tartozó realitások nélkül üres szócséplés nemzetről, magyarságról, történelmi önismeretről beszélni. Ugyanis — mint ez közismert — a történelmet emberek csinálják, s ezeknek az embereknek csupán egyszer megélhető isteni adomány a földi lét, egy- Iszeri lehetőség az önmegvalósítás, azaz: a történelemcsinálás. Ugyanez a fiú ugyanebben a levélben írja, hogy miután feloszlott a Syrius, azaz miután „elvették tőük” a zenekart, kijártak Prágába, Varsóba ahol egy-egy jó koncerten találkozhatott, nem elsősorban 87
