Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Kőbányai János: Aki elhagyta az országot

cseh és lengyel fiatalokkal, hanem magyar barátaival, sorstársaival, akik itthon már nem találták meg a a helyet, közösségmeleget, ahol találkozni tudtak volna, ahol jól érezték volna együtt magukat. Véleményem szerint az ilyen helyzet mindenhol elviselhető, csak itthon Magyarországon nem. Tehát a srác nem azért „tántorgott” ki — ez a problémának majdnem hogy bűnös leegyszerűsítése — mert Ausztriában jobb lenne a beatzene. Ugyanis, ha ott látja, hogy pl. teljesen értelmetlen Amerika-majmoló álművészetért lelkesednek az emberek, illetve csak azt kapják, akkor azt mondhatja: mi közöm hozzájuk, én magyar vagyok. De Magyarországon ugyanezt látni és ebben a milliőben élni már meglehetősen kellemetlenebb.

Annak ellenére, hogy nem tudok barátommal azonosulni, toleránsán meg tudom érteni rosszérzését, kielégítetlen dühét. Szerintem — és ennek szántam ezt a bizonyos mottót, amit Veress Miklós mint főszerkesztő olvasott — nagyon figyelmeztető ennek a srácnak a története. Amikor egy ilyen fiatalnak nem tudjuk biztosítani az emberi életnek bizonyos alapvető minőségeit (pl. olcsó lakásbérlési lehetőséget), de sokszor az önmegvalósításra alkalmas munkahelyet sem (hiszen köztudomású például, hogy népgazdaságunknak millión felüli a segédmunkásigénye), akkor a kultúrára igen felelős szerep hárul. Például a beatzenére vagy akármilyen zenére, amely közösségi élményt, valami újszerűt tud nyújtani, akciót, igazi történést, „ünnepet”, — de ugyanígy a mi írásainkra is hárul ez a felelősség.

Nem csak a beatkultúra — amely alapvető változásokat hozott a huszadik század második felének mindennapi életében —egyes elemeivel szeretnénk írásainkat korszerűsíteni, de a beatközönséghez is igyekszünk közelkerülni, az irodaloménál összehasonlíthatatlanul szélesebb közönséghez. Például szeretnénk az irodalom hatását zenével, képzőművészettel felerősíteni, több dimenziós irodalmi koncerteken, de ilyen jellegű lemez-, fotó- és rajzmelléklettel ellátott kiadványokat is tervezünk.

Véleményem szerint az, hogy Görgey áruló volt vagy nem, Kossuth apánk volt vagy nem, nos ez csak egy igen vékony szubkultúrát érdekel (de inkább azt sem) mint amilyet mi, írók képviselünk. A disszidált srácot bizonyára nem érdekli. Számára az volt a legfontosabb probléma, hogy nem voltak megfelelő létkörülményei, vagy hogy nincs ahol jól érezze magát. Az én hiányérzetem az itt folyó vitával kapcsolatban — és meg kell mondanom, csalódásom is — abból fakad, hogy a hozzászólásokban fel sem vetődik az, hogy kinek az önismeretéről, kinek a magyarságtudatáról, nemzeti érzéséről van szó. Mintha csak az írói szubkultúra (szubkultúra alatt a szociológia elkülönült, sajátos értékekkel, folklórral, életmóddal rendelkező csoportokat ért), amely az értelmiségi rétegen belül sem mondható szignifikánsnak, sajátos értékeit arisztokratikus módon a társadalom meghatározó rétegeire, osztályaira oktrojálhatná. Nem lehet absztrakt módon előírásokat, „Sollen” jellegű türelmetlen kívánalmakat megkövetelni, anélkül, hogy megismernénk és bőrébe bújnánk mindazoknak, akiktől számonkérjük mindezt, és megértenénk az ő szemszögükből is, „alulnézetből” a jelenlegi történelmet.

„Minden ember fenség . . .” mondta a költő, egy vátesz elődje pedig: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess”. Én ezeket a költői igazságokat tartom vezérelvnek az írói munkában. Az író feladata: képviselet. Megértés, oknyomozás és nem ítélkezés. Számomra nem tűnik rokonszenvesnek sokak panaszkodása, hogy ezt és ezt az írót, művet, történelmi eseményt ezek és azok nem ismerik, hogy egyesek a terhességüket megszakítják, nem akarnak gyerekeket szülni, vagy csak valakit a beatzene érdekel, hogy néhány kiragadott példát említsek. De ugyanezeknek az okosoknak — akik általában a lesajnáltak által megtermelt javak révén lehettek csak ilyen okosok és továbbra is az ő jóvoltukból vannak olyan helyzetben, hogy idejük és energiájuk van e jóindulatú szörnyülködésre és erkölcscsőszködésre — már nem terjed addig a fitogtatott intelligenciájuk (talán épp mert szubkultúrájuk igen kényelmes, falai nem engednek kilátást vagy a „felülnézet” túl távolinak bizonyul), hogy megértsék azt, hogy bizonyos igen nagy számban előforduló létkörülmények kizárják annak a lehetőségét, hogy olyan ismeretek luxusát megengedhessék maguknak, amelyek nincsenek szoros kapcsolatban a kenyér vagy lakás megszerzésével összefüggő gondokkal, hogy család- és gyermekszeretetről beszélni szinte cinizmus számba megy olyan helyzetben, amikor szintén nagy létszámú becsületesen dolgozó fiatalnak még reményük sem lehet arra, hogy 10 éven belül akár egy szobát is a magukénak mondhassanak, vagy hogy feltárják annak az egészségesen, normális intelligenciakoefficienssel született fiatalembernek az életét, valóságos lehetőségeit perspektíváit, aki — valóban megborzongtatóan sivár kéjekben —alkohol vagy ragasztógőzösen egy beatkoncerten „érzi úgy, hogy szabadon él”.

Igen hamisnak, apolegetikusnak, azaz értéktelennek tartom azt a gondolkodást, amely felületesen vagy szándékosan összekeveri az egyenlő jogokat az egyenlő lehetőségekkel. (E témakörben ajánlanám Marx: A gothai program kritikája című munkája tanulmányozását és az ott kifejtett gondolatok elsajátítását. Ez a mű éppen a kommunizmus felé tartó történelmi szakasz — jelenidőnk — az egyenlő jogok és egyenlőtlen lehetőségek konfliktusát tárgyalja.)

Paradox módon a történész Szakály Ferenc előadásának (akár a másik két értékes vitaindító, ez sem talált sajnos értő fülekre) egy részlete világított rá csupán ezekre az igencsak aktuális kérdésekre. Amikor azokról a magyar parasztokról beszélt, akik létproblémáik érdekei szerint álltak hol a Habsburgok, hol a kurucok oldalára. Ez a történelmi példa élesen és mai érvénnyel bizonyítja: nem beszélhetünk a nemzeti kultúráról, magyarságtudatról, önismeretről ezeknek a problémáknak a megkerülésével. A szocialista fejlődés — épp világtörténelmi célkitűzése; az általános emberi elidegenedés megszüntetése folytán — a puszta létproblémákon túl az „ember nembeli lényege” evilági megvalósításáért

88