Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Petrőczi Éva: Szolgálat

Végezetül még egy gondolatot! Azt hiszem, hajlamosak vagyunk túl nagy jelentőséget tulajdonítan az elmélkedésnek. Pedig saját ügyeink értelmi, fogalmi elsajátításától függetlenül teremthet számunkrai olyan helyzetet a történelem, amikor nem a tudás, nem az elméleti felkészültség, hanem egy pillanatnyi reflex fogja eldönteni, hogy nemzet tudunk-e maradni. Úgy vélem, erre a helyzetre való felkészülést nem lehet pusztán fogalmi úton elvégezni, pontosabban: a fogalmi felkészülés csak egy előkészítő mozzanata lehet annak a morális erőpróbának, amelyen minden — önmagát magyarnak tartó embernek — külön-külön, lelke törvényei szerint kell túljutnia.

Petrőczi Éva

Szolgálat

Szeretnék néhány szóban reagálni mindarra, amit nemzedéktársam, s egykori iskolatársam, Szigeti Lajos mondott. Másrészt — bár a szintetizáló készség nem kifejezetten női erény — szeretném a Szigeti által mondottakat Czakó Gábor hozzászólásával összekapcsolni. A következőkre gondolok: azokat a kérdéseket, amelyeket Szigeti Lajos felvetett, Czakó Gábor megválaszolta, bár nem Szigetinek „címezve”. Lali egyik kérdése azt volt, hogy mi módon lehet küzdeni a szupranacionalizmus, régebbi szóval: kozmopolitizmus ellen.

Ennek, ha lehet orvossága, azt hiszem, egyetlen egy van: az értékközpontú nemzettudat. Mivel azt mondják, a nőkhöz nem a teória illik, hanem a gyakorlat, ezért a gnosis és praxis közül a másodikat választom. Ha nem tűnik szerénytelenségnek vagy tolakodásnak, van egy nagyon jó, idekívánkozó példám saját csekély, nem is annyira költői, mint emberi praxisomból.

Én évekkel ezelőtt, pontosan 1974-ben „felfedeztem” magamnak ezt az értékközpontú nemzettudatot, anélkül, hogy tudtam volna róla. Mindez akkor történt, amikor a szegedi egyetem ösztöndíjasaként Angliában voltam 3 hétig, az Educational Interchange Council vendégeként. A szervezet neve adta az ötletet rövid, rögtönzött üdvözlő beszédemhez, amellyel a London University egyik barátságos, öreg professzorának köszöntő szavaira válaszoltam. Az öreg elmondta, hogy e három hét alatt az angol kultúra értékeivel szeretnének megismertetni bennünket. Az illendőség azt diktálta volna, hogy hálálkodó szavakat mondjak. Meg is tettem, de elég sajátos módon. Közöltem, úgy tudom, egy „cseretanács” vendégei vagyunk, tehát egymás kultúrájának kölcsönös megismerése, megismertetése a cél. Apró töredékekben, ami éppen az eszembe jutott, megpróbáltam érzékeltetni, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

Egyik példám az volt, hogy a mi Berzsenyink — az idézetet le is fordítottam — jóval Mrs. Shelley, illetve az emancipációra büszke angolok előtt felfedezte a nők felszabadításának problémáját: „Az asszonynépet guzsalyra, tőre kárhoztatni, a férfitörvény vajon jól van-e?”. Ezek után áttértem a magyar—angol kapcsolatok történetének néhány epizódjára. Például Bethlen Miklós angliai utazására, illetve arra, hogy Sir Philip Sidney, kitűnő 16. századi angol költő és teoretikus „A költészet védelmében” című poétikai kézikönyvében megemlékezett a magyar népdalokról, (bár egyértelműen „harci dalok”-nak minősitette őket). Végül két XX. századi angolt említettem, akik a magyar kultúra elkötelezett hívei: Edwin Morgant, a kiváló költő-műfordítót, s a fiatalon elhunyt Bartók-szakértőt és Fülep- tanítványt, Colin Masont, aki gyönyörűen beszélte is nyelvünket.

Ebből a következőket szeretném leszűrni: az én egykori tétova, ösztönös, szétszórt próbálkozásomnál határozottabb, Czakó Gábor által hangsúlyozott reális értéktudatra van szükség. Mert a magyarság nem puszta melldöngetés, s nem is az, ha az ember Londonban sírvafakad a paprikáscsirke felett.

Az első korai lépés, az első szint az, hogy tudomásul veszem, magyar vagyok. A második szint az, ha ezt tudomásul is tudom vétetni másokkal. Például írói munkával, ahogyan Veress Miklós utalt rá. A helyes nemzeti értéktudat szolgálatának más megközelitésből is két szintje van. Az első teljesen ösztönös, emocionális, a második már tudatos, amikor azt mondom, hogy én ezt az értéktudatot szolgálni akarom. Visszatérve saját angliai élményeimre: emocionális síkon először csak el voltam ragadtatva attól, hogy egy angol a 16. században felfigyelt Magyarországra. Ennek tudatosítása után másokat is szerettem volna elragadtatni ezzel, szerettem volna, hogy mások is ráérezzenek ugyanerre. A pasz- szív ámulattól jutottam el tehát az aktív, a „műveltető” fázisba.

Sajnálatos módon — ahogyan Lali is mondta — bár sok mindenről esett itt szó, irodalomtörténész nem szerepel önálló előadással, inkább csak a történelmi szempont került előtérbe. A nyelvről talán fél mondat erejéig beszéltünk. Hogy mit jelent egy alkotónak a nyelv, ezt fölösleges lenne taglalni, mert már sokan megtették. De nyilván mindenki olvasta a jelenlevők közül Sütő András könyvét: „Engedjétek hozzám jönni a szavakat”. Ebben van egy mondat, ráadásul idézet, a forrását nem is tudom, de felejthetetlen mondat volt: „Jöhetsz ellenem tőrrel, ékkel, itt állok az ikes igékkel”. Azt hiszem ez az egyik kulcs azok számára, akik írnak. Nem éppen az ikes igék, hanem az anyanyelv épségben való megőrzése.

85