Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Kulin Ferenc: Önérzet és önismeret

törekvések mentén húzódik. Szűcs Jenő könyvének reveláló hatását éppen annak tulajdonítom, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy az a fajta rendi-nemzeti demokráciaeszme, amelyik a 19. században igyekezett önmagát abszolút pozitívnak feltüntetni, az az említett uralkodók és hadvezérek központosító hatalmával szemben tagadóan lépett fel. És mi, amikor pl. Mátyást egyik legnagyobb nemzeti uralkodónknak tartjuk, a korabeli magyar rendeket, akik fellázadtak vele szemben, valahogy elfelejtjük. Elfelejtjük, mert problémát okozna, hogy végül is őket-e, vagy az őket elnyomó Mátyást soroljuk haladó hagyományaink képviselőihez.

A nemzeti tudat alapvető dilemmája, azt is merném mondani, hogy skizofréniája, tehát a hatalom típusához, a hatalom modelljéhez való viszonyunkban ragadható meg. Egyszerre tartalmazza ez a viszony a korlátlan demokrácia akarását, s a nagyobb Rend óhaját. Bármennyire szomorú dolog is azonban, a Szabadságnak és a Rendnek az aránya mindig hullámzó, s nem sikerült még olyan államformát, olyan társadalmi berendezkedést megvalósítanunk, ahol valamelyiknek a rovására el ne billent volna a kívánatos egyensúly. Azt hiszem, amikor ma magyarságról, nemzettudatról beszélünk, akkor hallgatólagosan ott van bennünk a hatalom mai modelljéhez, mai lehetőségeihez való viszonyunknak ez a skizofréniája. Szeretném ezt a gondolatot egy kicsit részletesebben kifejteni. A nemzetet, amiről Tordai Zádor mint „illuzórikus közösségről” beszél, én teleologikus egységnek nevezném. Mármost egy teleologikus szociológiai egység empíriája nyilvánvalóan csak a hatalom lehet, s minél tagoltabb a valóságos társadalom, annál inkább szükségszerű, hogy a hatalom abszolutisztikus jellegű legyen. A nemzeti egység létesítése szempontjából tehát éppoly retrográd a mindenfajta abszolutizmussal szembenálló rendi demokrácia, mint a nemzeteszme iránt közömbös — vagy azzal éppen ellenséges — totalitárius hatalom. A nemzeti szabadság és függetlenség eszméje nem úgy áll szemben az idegen hatalom gyakorlatával, mint a szabadság elve a kényszer, a függőség elvével, hanem csupán úgy, mint a különös, az önelvű kényszer és függőség elve az általános és „idegen” erőszakkal.

Más kérdés, de nem lényegtelen kérdés, hogy a nemzeti egység felé haladó társadalom szubjektumai hogyan élik át az egységesülés folyamatát. Lelki-tudati oppozícióban szenvedik-e el a nemzeti hatalom által szabályozott nivellálódást, vagy önként alávetik-e magukat ennek a szabályozó elvnek, azaz tudatosan rendelik alá az individuális szabadságot a nemzeti kényszernek. Az előbbi esetben a különössel szembeni oppozíció az általános és idegen kényszer hallgatólagos tudomásulvételét, fátumként való elfogadását is jelenti, az utóbbi esetben viszont az önelvű kényszer felvállalásának arányában csökken az idegen hatalom befolyása. Nincs történetietlenebb, s így korszerűtlenebb illúzió annál a romantikus ábrándnál, amely a nemzeti függetlenség és szuverenitás eszméjében az individuális szabadság önelvű lehetőségének kiteljesíthetőségét látja.

Fölmerülhet persze a kérdés, mi marad akkor a demokráciából, ha a „nemzeti” ennyire korlátozza a Szabadságot.

Mi is egyáltalán a demokrácia! — A közösségtől elidegenedett hatalom visszavétele a közösség által. De lehet-e igazi ott a demokrácia, ahol az elidegenedett hatalom nem tudott teljesen kiépülni, ahol az elidegenedett hatalom egyszersmind idegen hatalom is volt!! A társadalmi forradalom a hatalom visszavételének aktusa helyett ilyen körülmények között a hatalom szétzúzására vagy fellazítására irányul, s ezáltal éppen célját, a demokrácia lehetőségét semmisíti meg. Bármennyire paradoxon is tehát: a demokráciához csak az abszolutizmuson, a decentralizációhoz csak a centralizáción keresztül vezet út, s a demokratizmus foka, mélysége, minősége egyenes arányban van az általa felszámolt, „visszavett” hatalom abszolutisztikus jellegével.

Mit tehetünk hát mi, magyarok, akiknek a történelem nem hagyott örökségül egy forradalommal lebontható, demokratizálható nemzeti abszolutizmust! Történelmünk jelenkori dilemmái a legnemzetibb sajátosságokként öröklött dilemmák, s éppúgy jelen vannak a gazdaság- és a kultúrpolitika szférájában, miként a hétköznapok emberének tudat-és indulatreflexeiben: a hol nagyobb Rendet, hol több szabadságot sürgető óhajokban. Legmaibb nemzeti sajátosságunk pedig alighanem az, hogy a hol Rend — hol Szabadság, a vagy diktatúra — vagy demokrácia alternatívái helyett olyan kísérletre vállalkoztunk, amelyben egyidejűleg kell kiépíteni és lebontani, megvalósítani és „visszavenni” a centralizált, elidegenedett hatalmat, azaz egyszerre kell közvetetté és közvetlenné tenni, intézményesíteni és humanizálni közéletünket. S ezt másként nem lehet, mint a hatalom elsajátításával. Nem a hatalommal szembeni külső oppozícióval, hanem a hatalomban való részvétellel és a hatalmon belül egy új, demokratikus mentalitásnak és stílusnak a kialakításával. Hogy ez a kísérlet sikerül-e, az éppoly nyilvánvalóan nem tudati tényezőkön múlik, mint amennyire nem is független azoktól. S amennyire nem független, annyira, s csak annyira indokolt a humán értelmiség, az irodalom, a művészetek és a kulturális politika felelősségéről beszélni. Mi is hát a mi felelősségünk! — Megmenteni, ápolni és továbbfejleszteni a nemzeteszme történelmi hagyatékából azokat a tartalmakat, amelyek közvetíteni képesek az ember individuális és nembeli lényege között, a hétköznapi praxis és egy etikai-politikai teleológia között, a földrajzi-etnikai-művelődés-és kultúrtörténeti partikularitás és ezeket a nemzeti jellegben megszüntetve megőrző különösség között. És felelősségünk tagadni a nemzeteszméhez tapadt rög- és téveszméket: a kiválasztottságtudatot, a fenyegetettségmítoszt, a történelmi fáziskésés elméletét és az élvonalhoz tartozás tévhitét, s megkérdőjelezni az osztályelfogultság minden változatát: a nemzetinek akár paraszti, akár polgári, akár proletárbázisú kisajátítását.

84