Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Kulin Ferenc: Önérzet és önismeret
nemcsak a lakást és garázst kell megtölteni, a gyomrot, hanem a lelket, a tudatot is. Túljutva sorstragédiákon, a nemzetsír látomásain, hallani kell, hogy a história malma nemcsak lisztet és aranyat őrölhet számunkra, de szétmorzsolhatja magyarságunkat is, ha a nép tömeggé, a nemzet etnikummá, a haza országgá és a nyelv jelekké szegényül. * Kulin Ferenc Önérzet és önismeret Nem készültem előadással, csupán az elhangzottakra szeretnék reagálni — érzéseim, gondolataim szerint. A vita folyamán szépen kirajzolódott a nemzeti kérdéssel, a nemzettudattal kapcsolatos kétféle álláspont, kétféle megközelítési mód. Az egyik a történettudományé, a másik az irodalomé és — természetesen — az irodalmat birtokló köztudaté. De úgy érzem, ez a vita nemcsak a szemléletbeli különbségeket, hanem a közöttük lévő — érzelmi, erkölcsi tartalmú — feszültségeket is jól érzékelhetővé tette, és én éppen ezekről a feszültségekről szeretnék most beszélni. Történettudományunknak azt a fordulatát, amely Molnár Erik nevéhez kapcsolódik, a felszabadulás utáni évtizedek egyik legnagyobb szellemi eseményének tartom. Mégpedig azért, mert nagykorúvá avatta a hazai marxista történettudományt — azáltal, hogy felszabadította azt az ideológiai, érzelmi, politikai és egyéb szükségletek hatása alól, vállalván, hogy a tényeket „magánvalóságunkban” vizsgálja, hogy feltárja az események összefüggésének belső logikáját. Ez nyilvánvalóan azt is eredményezi, hogy az új kutatások nem mindenben igazolják a múltunkról szerzett korábbi tudásunkat, vagyis hamisnak minősíthetik tényismeretünket. Mégis azt hiszem, hogy a történettudomány csak ezzel a módszerrel járulhat hozzá a korszerű nemzeti önismeret kialakításához. Nem fölösleges talán, ha emlékezetünkbe idézzük: a nemzeti múltiránti érdeklődésnek azt a típusát, amely a nemzeti önérzet igényeiből, s nem az önismeret vágyából fakad, nem Molnár Erik bírálta először. Hadd hivatkozzam a 19. század első felére, a reformkorra, amikor a nemzeti öntudat, önérzet éppen a leghaladóbb elmékben — Kölcseyékre, Széchenyiékre gondolok — nem a „dicső” múltból táplálkozott, hanem abból a felismerésből, hogy sok vonatkozásban folytathatatlan, bizonytalan értékű és tragikus örökségé' a történelmünk. Nagyon jelképes ebben a vonatkozásban Kölcseynek egy rövid írása—a Mohács —: tessenek újra olvasni, mert nemcsak nagyon szép, de bölcs is ez a mű. Vagy hadd hivatkozzam arra, hogy Kemény Zsigmond — akinek a forradalomról vallott felfogását lehet és kell vitatni és bírálni, de akitől azt elvitatni nem lehet, hogy a nemzeti eszme egyik legnagyobb elkötelezettje volt — a forradalom előtti években írtaGyulai Pál című regényét, melyben szintén nem a múltunk iránti tisztelet és csodálat, hanem a legnyomasztóbb egyéni és nemzeti fenyegetettségélmény kapott hangot. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ehhez hasonló nemzetélményt érzem korszerűnek, de azt a tanulságot mégis levonhatjuk az említett példákból, hogy a negatívumokat hangsúlyozó, „deheroizáló” múltszemlélet nemcsak hogy nem újkeletű, de nem tekinthető se konzervatívnak, se reakciósnak, se nemzetietlennek, semmilyennek. Értékük, értelmük teljes mértékben attól függ, hogy a jelenbe való beilleszkedés milyen indítéka, a jövő építésének milyen fajta elképzelése motiválja. Ma is ez az alapvető kérdés. Ez — röviden — a véleményem történészeink mai munkásságáról. Miközben azt mondom, hogy csak ez az új történettudomány segíthet bennünket a helyes nemzeti önismerethez,pontosan érzékelem azt is—s nemcsak ebbőlavitából.de a magam vívódásaiból is —, hogy a legkorszerűbb nemzeti önismeret sem elegendő ahhoz, hogy korszerű nemzeti önérzetünk és öntudatunk legyen. És ezért érzem indokoltnak azokat az indulatos hozzászólásokat, amelyek számon- kértek valamit a történetíróktól — csak azt nem értem, hogy ezt a valamit miért éppen tőlük kérik számon. Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzeti tudat nem a történelemismeretből építkezik csupán, hanem általános világnézetből, morális elkötelezettségből, etikai eszmékből stb. Ez a sok egyéb az eddigiekben nem került terítékre, néhány igénybejelentés jelezte csak, hogy erre is szükséges lesz kitérni. Egy nemzethez tartozásunk, mint önépülésünknek vagy sorsvállalásunknak egyik érték- mozzanata, legélesebben, úgy érzem, Czakó Gábor felszólalásában kapott hangsúlyt, végül pedig Szilágyi Ákosnak az értékfogalom körüli nemzetértelmezése fejtette tovább ezt a gondolatot. Egy más megközelítésből én is erről szeretnék hangosan elmélkedni. A nemzeti érzületről szeretnék szólni. Arról, hogy ma a nemzeteszme minálunk milyen ideologikus tényezőket, milyen fajta politikai — nem végiggondolt, nem tudatos, de mégis politikai —természetű mozzanatokat tartalmaz. Ez az ideologikus tartalom, úgy vélem, éppen a hozzá kapcsolódó történelmi érvek miatt, rendkívül ellentmondásos. Tudniillik nagyon igaz, hogy a nemzeteszmének egyik töltetét egyfajta kurucos-szabadságharcos hagyomány adja — nevezetes vita folyt erről Király István cikkei, illetve könyve kapcsán. Másfelől az sem vitatható, hogy teljesen zavartalanul építi magába a mai nemzeti eszme történelmünknek egy olyan vonulatát, amelyet Mátyás, Bethlen, Rákóczi és Zrínyi nevei fémjeleznek. Vagyis azt a vonulatot, amelyik nem egy népi-köznemesi oppozíciós-demokra- tikus-forradalmi magatartás története mentén, hanem a nemzeti abszolutizmus kiépítésére irányuló 83
