Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Fekete Gyula: A jövő kizsákmányolása
Fekete Gyula A in rr JOVO kizsákmányolása Én nem olyan gondban vagyok, hogy nem készültem. Én nagyon is készültem. Nem erre az alkalomra persze, de évek óta erre a témára nagyon készültem. Most tehát nekem 3—4 órát kellene beszorítani ebbe a 15 percbe, hogy a minimális ízelítőt megadjam ebből a készülődésből, ez pedig aligha fog sikerülni. Rettenetes fogalomzavart találtam ebben a témakörben, minden elérhető és nem elérhető szak- irodalomban és nem szakirodalomban. Csak azt mondom el tehát, hogy mi jellemzi ezt a fölkészülést. Rájöttem arra, ha a magam számára nem tisztázom mindenféle tekintélyektől és ideológiai irányzatoktól függetlenül ezeket a kérdéseket, akkor soha nem fogok kievickélni a fogalomzavarból. E nagy- takarításnak egy-két momentumát szeretném csak jelezni, hangosan gondolkodva itt. Közbevetőleg: nekem is az a véleményem, hogy van nekünk egy újkeletű történelmi bűnünk. Miközben a világ — és ez nemcsak szocialista környezetünkre vonatkozik — éppen a nemzet reneszánszával volt elfoglalva, szocialista környezetünkben a szocialista nemzet építésével volt elfoglalva, mi, mondhatnám, szinte a mai napig a nemzeti tudat rombolásával foglalkoztunk. Sokszor írtam, szóltam már erről, de ezúttal nem vitatkozni akarok, hanem hangosan gondolkodni, s ehhez képest békésebb — vagy lehet, hogy nem is olyan békés — vizekre evezek át. Két gondolatot vázolok fel egy nemrégiben elkészült könyvemből. Élsőnek egy emberi alapviszonyról, amelyik nem történelmi kategória. Tegyük fel, hogy közös ősünk egy uráli barlangból jön ki reggel a forráshoz, és látja, hogy bunkós, torzonborz emberek jönnek a dombról lefelé. Szalad vissza, riasztja a társait, fogja ő is a bunkót, és pontosan tudja, hova üssön, hova ne üssön. Állítom, hogy még semmiféle nacionalizmus nem fertőzte meg, még beszélni is alig tud, semmiféle ideológia nem vezérli, mégis pontosan tudja. Én ebből az emberi alapviszonyból indulnék ki, amely nem történelmi kategória. Sem visszamenőleg a múltba bármeddig, nem gondolható el közösség emberek nélkül, és persze ember, emberi minőségében, homo sapiens minőségében nem gondolható el szülő-nevelő közösségek nélkül. Ez az emberi alapviszony tehát nem történelmi kategória. Más-más tartalma volt mindig ennek a viszonynak, ahogy én látom, a történelem során, kezdve a neandervölgyi vagy uráli ősünknél, amikor elsősorban vérségi kapcsolatok gyűrűztek körülötte, ezek tették emberré a korabeli szinten. Nagycsalád, horda, nemzetség, törzs, de aztán a közösségek korszerűsödtek, változtak, tehát változott az a társadalmi közeg, amelyben az ember emberré nevelkedett. Az egyház, a vallás is, mint nevelő közösség, a nevelés epicentrumába került, a hűbéri kötelmek is odakerültek. Jóval később a nemzet került az epicentrumba, s határozta meg a kötődés főirányát. Majd pedig helyenként az osztály és a párt. E fogalmakkal én csak a kötődések főirányait jelzem, ahogyan ez az emberi alapviszony a történelem során színében, összetételében és hangsúlyaiban változott. Ha közös ősünk ott annak idején nem fogja a bunkót, akkor mi nem ülünk most itt. A sors arra kötelezte, a létezés parancsa, a fennmaradás törvénye arra kötelezte, hogy fogni kell neki a bunkót, és jó helyre ütni vele. Ez a bunkó korszerűsödött később, egyebek közt az ideológiával is. A lényeg az, hogy ezek a szülő-nevelő közösségek ma is élnek valamilyen formában, ma is hatnak. Az ember ezekben nevelkedik emberré. Voltaképp úgy is tekinthetjük közgazdaságilag szólva, hogy minden beleszületett egyén a jövőbeli beruházása, örököse, folytatója ennek az akármelyik szülő-nevelő közösségnek, noha ezek több rétegben fedik is egymást, hiszen egyszerre nemcsak egy közösségben nevelkedik az egyén, a családtól kezdve sokfajta kisebb, szűkebb közösségek és tágabb keretközösségek fogják körül. Az egyén, tehát mindenki, aki homo sapiens minőségében emberré válik, önmagát ilyen szülő-nevelő közösségeknek köszönheti. El kötelezettségi viszony jön létre: tehát az egyén az őt létrehozó szülőnevelő közösségeknek — vállalja ezt vagy sem — elkötelezett. Tudom, ismerem azt az érvet is, hogy nem én akartam megszületni, vagy nem választhattam, hogy hova szülessek. Ez az önigazoló szélhámosságnak és az emberi elaljasodásnak egyik jelzőbójája. Hiszen csak akkor volna értelme, ha világra jönne az első olyan gyermek, aki már embrió korában döntött, hogy meg akar-e születni, és megválasztotta azt is, hogy hová. Illyés mondta — valaki idézte is tegnap —, hogy vállalom azt a közeget, amibe születtem, de nem is tehetek mást, mert vállalni kényszerülök. Ez nem választójog kérdése, hogy valaki ide vagy oda akar tartozni, hanem erkölcsi kérdés: vállalja-e odatartozását, elkötelezettségét. Nem válthatjuk le őseinket! Dózsát sem, és TVerbőczyt sem válthatjuk le. Nem egyformán kedvesek az őseink, de nem válthatjuk le őket semmiképp. Erős szülő-nevelő közösség persze a nyelvi közösség is, de önmagában a nemzetet, legalábbis ahogy én a magam számára tisztáztam, nem jelezheti a nyelvterület maga. Ott van Svájc. Nemzet! Négynyelvű: francia, olasz, német és rétoromán. És mégis a francia nyelvű svájci és a külső francia távolabb áll egymástól, mint a francia nyelvű svájci és az olasz nyelvű svájci. Ugyanakkor valóban közelebb áll a svájci francia nyelvű a külső franciához, mint a külső olaszhoz, Tehát a közösségeknek olyan változata lőtt ott létre, ahol még a nyelvi közösségen túl is hat a nemzeti összetartozás, a nemzeti kohézió. Ennek a fordítottjára is x-képlet van, amikor megint nem a nyelvi közösség jelenti a nemzeti kereteket. Az angoloknál, a németeknél — nem 74
