Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IX.)
élünk. Mivel ez utóbbit tartották meg a szerbek is, és most a Bánát a jugoszláviai Vajdaság része, valószínűleg e tájnév marad fenn.) Maradandóbbak a Tiszához csatlakozó kis folyóközök, ilyen a Felső-Tiszán az egymással átellenes Bodrogköz és Rétköz, alig valamivel délebbre pedig a Taktaköz. Ezek is szárazra kerültek ugyan, de a vízivilág emléke még eleven és táji önállóságukat is máig megtartották. A Tiszához a bal parton csatlakozó nagyobb mellékfolyók közei már nem ily következetesen jelöltek: a Felső-Tisza vidékén elterülő Tisza és Szamos közötti síkság neve mindenesetre Szamos- köz (ennek része a szatmári Tiszahát és Erdőhát, továbbá az ugyancsak folyónévből képzett Túrhát, Szamoshát), ám ezt könnyen egynek vehetik a Szatmárnémeti körül elterülő Szamos- háttal. (A földrajzban — egyszerűség kedvéért — Szatmári-síkságról beszélnek.) A közép-tiszai Tiszazug vagy KörösZug egyaránt a két folyó találkozását jelöli, talán ez utóbbi elnevezés a helyesebb, mivel azonban ezt ma már régiesnek érzik, a Tiszazug szópár a használtabb. A Tisza— Maros szöge vagy egyszerűbben: Marosszög annyira műnév, hogy a köznyelv egyáltalán nem is használja. Azt sem mindenki tudja, hogy a Hortobágy eredetileg folyónév volt (ill. még ma is az), és a környező (valamikor sűrű falvas, utóbb puszta) terület neve Hortobágy melléke volt. A Nyírség (észak-tiszántúli nagy homokvidék) neve sem a nyírfából, hanem a nyírvízből ered, az ármentesítések óta azonban ez is éppúgy szárazra került, mint a Hortobágy és más említett vizes tájaink. A törökkori pusztásodás megnövelte, majd a 18—19. századi újjátelepülés és feltörés, valamint a nagyszabású ármentesítések ismét összébb szorították a legelőterületeket, melyek egyike- másika kisebb tájegységnek volt vehető, mint pl. maradványaik közül a legnagyobb és a legrangosabb tiszántúli Hortobágy, a hasonlóképpen jelentős és szintén természetvédelmi területté nyilvánított Duna—Tisza közi Bugac, valamint a vízlépcső kiépítésekor majd víz alá kerülő csongrádi Bukros és még számtalan más, szinte foltszerűen megmaradt kisebb legelő is. A tengerszint feletti viszonylagos magasságra is utalnak a -hát utótaggal képzett helynevek, részben a Felső-Tiszánál (Tiszahát, Szamoshát, Túrhát), részben az Alföld peremvidékén (a két említett és vagylagosan használt Erdőhát mellett van egy harmadik is: a Béga—Maros közötti, Temesvár körüli) találkozunk velük. Ezeket ma már alig ismerik, hasonlóképpen kiveszőben vannak a magasabb (főként homok) hátságok és az ártéri terraszok önálló tájként használt elnevezései is, mint amilyen volt a Telecskei-hátság vagy -dombság, a Titeli-fennsík, a Delibláti- homokbuckák és hasonlók. Az Alföld tájneveinek jelentős része nem természetföldrajzi, hanem történelmi-közigazgatási és települési eredetű, ezek száma és az általuk jelölt területek, valamint a települések nagysága és fontossága is jelzi az alföldi ember nagyobb aktivitását, a nyers táj kultúrtájjá formálásának küzdelmes folyamatát, amely rendszerint egy-egy nagyobb pusztulást követett. így a 13. század közepén települtek hazánkba a jászok és a kunok, kiket végleg a mai Jászság, a Nagy- és Kiskunság területén telepítettek le; 17. századi eredetűek viszont a hajdú telepek zömmel a róluk elnevezett Hajdúságban. Tájnévvé váltak az alföldi megyenevek is: Szabolcs, Szatmár, Hajdú, Bihar, Békés, Szolnok, Csongrád, Bács(-ka) stb., legtöbbjük azonban átfedi, ill. magába foglalja az előbb említett vidékeket. A megyéknél összefoglalóbb és jóval újabb is az említett Bánság (Bánát), legutóbb pedig a Bácskát—Bánságot magába foglaló jugoszláviai Vajdaság. A népi nyelvhasználat ezeket elfogadta. A nagyhatárú, népes alföldi mezővárosokat egy- egy önálló népcsoportnak vehetjük még akkor is, ha kül- és belterületi népességük települési, foglalkozási és főként társadalmi szempontból megoszlik, a jász—kiskun—nagykun Hármas Kerülethez hasonló elnevezés a Három Város (Cegléd—Nagykőrös—Kecskemét) kitétel, mely törökkori szorosabb együttműködésük emléke és egyben rokon vonásaik kifejezője is; de már az egymás tőszomszédságában fekvő Szeged— Makó és Vásárhely nem élt ilyen szoros szimbiózisban, nem is foglalják egybe ezeket, etnikai eltéréseik is jóval nagyobbak. (A Három Föld kitétel, amely a Kis-és Nagy-Sárrétet és a Hajdúságot takarja, inkább szakirodalmi, mint népnyelvi kifejezés.) Egészen egyedülálló a Viharsarok (Csongrád— Csanád—Békés) elnevezés, amely Féja Géza címadó könyvéből származik,és evidék népének forradalmi karakterére utal, más nagyobb tájon sehol nem találunk hasonlót, ennek az ellenkezőjét azonban (pl. Szentföld) igen! Nem ilyen tudatos fokon ugyan, de néha a nép is élt hasonló elnevezéssel: Bácskában pl. van egy kisebb magyar település; Angyalbandi a neve! A felsorolt nagy tájak és népcsoportok közül most a Duna—Tisza közén és a Dél-Tiszánál elterülő vidékeket ismerjük meg közelebbről. „Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi.. /jászok-kunok/ Az észak-iráni eredetű jászok a török nyelvű nomád kunokkal együtt a 13. század derekán érkeztek hazánkba, és a Szolnok megyei Zagyva és Tárná folyó mentén telepedtek le véglegesen. Az áttérés és a letelepedés, valamint az uralkodóknak teljesített katonai szolgálat fejében ön- kormányzatot és egyéb különjogokat is kaptak, és bár kiváltságaikat átmenetileg (151 -4—1526 között, s főként a 18. század első felében) elvesztették, de mindig volt annyi erejük, hogy újra 59
