Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IX.)
és újra visszaszerezzék. Különösen nagy terhet rótt rájuk a 18. század közepi redempció (megváltás), és csak 1876-ban tagolódtak be a magyar vármegyei rendszerbe. A jászok valamivel korábban, a kunok bizonyos késéssel tértek át a földművelésre, de mindkét népnél — még a környező magyar lakosság gazdálkodásához képest is — sokáig jelentősebb maradt az állattartás. Egy-két évszázad alatt nyelvileg is beolvadtak, a legújabb korokig őrzött ún. kun miatyánk egy 16. századi protestáns ima, nyelvileg eléggé eltorzított, már senki által nem értett szövegmaradvány. A jászok nyelvének még ennyi emléke sincs, csak legutóbb találtak egy korai rövid szójegyzéket. Bár a török alatt a jászok és a kunok is osztoztak a magyarság sorsában, említett kiváltságaik révén a magyarokhoz képest valamivel nagyobb számban maradtak fenn, ill. tértek vissza újra és újra eredeti helyükre. Már az első letelepedéstől kezdve több-kevesebb szabadsággal magyarok is költöztek közéjük, ők pedig a környező magyar mezővárosokban találtak ideiglenes menedéket. A török után is elsősorban onnan és mesz- szebbi vidékekről töltődtek fel, a jászok közé pl. sok palóc telepes érkezett, így az eredeti jász és kun alapréteg nagyon megvékonyodott. Mindenesetre valamivel talán mégis több, mint azt a legutóbbi időkig sejtettük, különösen a 18. századi váltságban, a redempcióban részt vett birtokos jászok és kunok között lehetett nagyobb számú törököt átvészelt elem. Henkey Gyula antropológiai vizsgálatainak tanúsága szerint is minél régibb, vagyis eredetibb a lakosság, annál több a közép-ázsiai (turanid), ill. a jászoknál az elő- és közép-ázsiai elem. A jászok zöme katolikus maradt, a beköltözött palócok is azok; ők sokáig fenntartották az osztatlan vagyont és a nagycsaládi rendszert, így ennek segítségével is a 18—19. században hallatlan expanzióra voltak képesek: nemcsak a környező magyar és kun pusztákat vásárolták fel és ülték meg, hanem távoli vidékekre (Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa, bácskai, temesközi helységek) is kirajzottak. Öntudatuk semmivel sem kisebb a protestáns kunokénál. A kunok nem telepedhettek le olyan egységes tömbben, mint a jászok: így a Duna—Tisza közi Kiskunság átlósan Budapest déli előterétől Szeged határáig húzódik, közbeékelődnek mezővárosok és kisebb helységek is. Ezen a területen 6 kun település vészelte át „helyben” a törököt. A Közép-Tisza és a Hortobágy között elterülő Nagykunság (főként a tatároktól) talán még többet szenvedett, de nagyjából itt is ugyanennyi a folyamatos települések száma. A kunok reformátusok, a lakosság alaprétege az ún. redemp- tus, vagyis önmagát pénzen megváltott gazda, a jövevények zöme viszont katolikus és szegény is, így itt a társadalmi különbségek és ellentétek egy időben vallási köntösben jelentkeztek. Sem a Kis-, sem pedig a Nagykunság nem bizonyult olyan expanzívnak, mint a Jászság, noha a Délvidéknek ők is adtak telepeseket. A Duna—Tisza közét azonban nemcsak jászok vagy kunok árasztották el, hanem szegedi és más Csongrád megyei helységek szegényei is; így a futóhomok megkötése, a szőlő-, gyümölcs- és kertkultúra kialakítása jelentős részben nekik köszönhető. Előőrseik utóbb már elérték a Duna vonalát. A jász és a kun társadalom feudalizálása soha nem ment végbe olyan következetesen, mint a nem szabadalmas jobbágyfalvaké, az ő helyzetük kissé a mezővárosokéhoz volt hasonló, de még azoknál is szabadabbak voltak, hacsak nem királyi vagy egyéb különjogos helységekről van szó. Az említett redemptus-réteg később gazdag birtokos parasztsággá vált, így a jász és a kun társadalom is osztályokra bomlott, bár nem merevedett meg annyira, mint közvetlen környezete. A jász és a kun öntudat máig nagy, elsősorban talán épp a beköltözötteké. Egymás között is rangsorolnak: — Nagykun kényes, kiskun fényes, jász elmehet! ... Viharsarok — Bácska-Bánság A Tisza—Körös—Maros vidéke talán minden más magyar tájnál pusztulékonyabb, így a mezővárosoktól eltekintve Csongrádban, Csanádban, különösen pedig Békésben alig találunk folyamatosan lakott helységeket. Az új telepesek számbeli többséget képeznek, a régi lakosságra utaló ö-ző nyelvjárás csak kisebb-nagyobb foltokban (Szeged, Makó, Vásárhely és közvetlen környékükön) maradt fenn, Csongrád városán belül pl. az ö-ző belvárosiak kisebbségbe szorultak az é-ző külvárosi és tanyai (a 18. században beköltözött) jövevényekkel szemben. Szentes lakói is sok helyről érkeztek, a 18. században egy ideig még minden csoport őrizte eredeti viseletét, később azonban megtörtént a viseleti és a nyelvi kiegyenlítődés is, a társadalmi azonban sem itt, sem pedig másutt sohasem! A Jászsághoz és a Kunsághoz hasonlóan, itt is szinte napjainkig tartott a nagyarányú népmozgás, különösen a mezővárosokban, óriásfalvakban összezsúfolódott nincstelenek települtek tovább, így pl. Mindszent, Szegvár, Szentes, valamint Csongrád és más helységek agrárproletárjai, kubikosai éppúgy részt vettek a Duna—Tisza köze „meghódításában”, mint ahogyan a Felső-Tiszától az Al-Dunáig ők is számtalan helynek adtak telepest. (Említettük, hogy egyedül Szeged dohány kertészei, napszámosai és kisparasztjai legalább 50 helységet népesítettek be.) Csongrád megyében idegen testként voltak jelen a Károlyi-és a Pallavicini-birtokok, ezeken belül olyan ún. eszmei községek szerveződtek, amelyeknek elöljárósága az uradalom tisztikarából tevődött össze, vagyis az úriszék és a nemesi vármegye maradványai újra feléledtek, de most már kapitalista viszonyok között. Ezekkel szemben a meglehetős szabadságjogokkal, gazdasági erővel és öntudatos munkásokkal rendelkező 60
