Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IX.)
mind jellemzők az Alföldre, de legalább ennyire a társadalmi torzulások is, mint pl. az öngyilkosság világviszonylatban is legmagasabb aránya, a munka vagy a felelőtlen életvitel mániákus megszállottjai, a végletekig kiélezett egyéni bosszú stb. Természetes és átalakított tájak, népi-területi önkormányzatok, városi-megyei és egyéb közigazgatási egységek Az Alföld természetadta határai más tájakénál valamivel jobban kirajzolódnak: nyugaton a Duna, a másik három égtáj felé pedig dombok és hegyek keretezik. E nagy síkság néhány nyugati csücskét (pl. a Mezőföldet, a tolnai Sárközt, a baranyai Drávaszöget) a Duna levágja. (Ezekről, valamint a Duna alföldi szakaszáról külön szólot- tunk.) A Tisza és mellékfolyóinak völgyei viszont itt-ott benyomulnak a dombok és a hegyek közé, ám e nyúlványokat földrajzi, néprajzi vagy éppen politikai okok miatt (e határok megvonása óta) nem feltétlenül szoktuk az Alföldhöz számítani. Megvan ennek az ellenkezője is: a Tápió- vidék dombsora pl. eléggé mélyen lenyúlik a Duna—Tisza közére, tipikus átmeneti jellegű táj a Felföld és az Alföld között: hasonló a Temesvár környéki Erdőhát is. Míg mi minden további nélkül az Alföldhöz számítjuk e folyó nagy öblében elterülő felső-tiszai Tiszahátot, az ottlakók nem: szerintük az Alföld a Nyírségnél, vagy még azon is túl kezdődik! Nemcsak az alföldi (úri és paraszti) birtokmegoszlás, továbbá a társadalom (a kevés gazdag és a sok szegény) és település (tanyák és nagy mezővárosok) szerkezete szélsőséges, hanem a táji tagolódása is. Amíg az említett vizek szabadon folyhattak és terülhettek szét, minimális szint- különbség is elegendő volt, hogy kisebb-nagyobb területek az időszakos vagy állandó vízszint fölé ill. alá kerüljenek, így az ármentesítés előtti Al- -föld táji tagolódása is másként alakult. A Felső- Tiszától (az Ecsedi-láptól, a Szernye-mocsártól) egészen a torkolatáig és azon túl (az alibunári mocsarakig) lápok, ingoványok és mocsarak egész láncolata sorakozott, nemkülönben a mellékfolyók környékén is, pl. a Berettyó melletti Nagy-Sárrét és a Sebes-, Fehér-Körös közötti Kis-Sárrét és még sok más (pl. a Bihari láp stb.) Mindezek önálló tájegységeknek vehetők; ezekre az volt a jellemző, hogy a természet feltétlen úr volt az ember felett, széles körű ismeretekkel is csak kisfokú kihasználást (pákászkodás, vadászat, halászat, időszakos legeltetés, nád vágás, gyékényszedés stb.) engedett. Amikor azonban e kiterjedt vízvidékek is szárazra kerültek, az ember birtokba vett és úgy átalakított csaknem mindent, hogy a régi víziviiágnak még nyoma is alig maradt az említett tájak önálló jellege is megszűnt, jóformán csak a néprajz tartja számon őket. Az ingoványok, lápok, mocsarak jórészt eltűntek, a folyók azonban megmaradtak, máig is ezek jelentik az Alföldön belüli táji tagolás támpontjait. Közhasználatú, de túlságosan is rugalmas (tetszés szerint szűkíthető vagy bővíthető) a Duna- és a Tisza-melfék vagy -mente-vidék kitétel; valamivel meghatározottabb s központi szemléletre valló és nem túlságosan régi Duna— Tisza köze, továbbá az ezt kiegészítő Tiszántúl, ámde a harmadik tájnév, mely az előző kettő folytatását jelöli: a Tiszán innen (a folyótól északra fekvő ungi, abaúji, borsodi, hevesi stb. területek) már csak református egyházkerületi elnevezésként maradt fenn. (Az ismert népdal kezdősora, a Tiszán innen, Dunán túl ... más értelemben használatos.) A Tisza mellékfolyóira hasonló szemléletre valló elnevezéseket csak ritkán vittek át, inkább a szakirodalomban, mint a közbeszédben használatos pl. a Maros-vidék, Körös-vidék (vagy inkább: Körösök-mente), halványul a Berettyó mellékfolyócskájára alkalmazott Érmellék jelentésköre is. (Legfeljebb híres bora tartja fenn ismeretét.) A Tisza mentét a néprajzban és a földrajzban is Felső-, Középső- és Alsó-Tiszára tagolják, de a szakaszokat egyik tudomány sem rögzítette egészen pontosan (a földrajz valamivel gondosabban), és ez attól is függhet, hogy határainkon belül maradunk-e vagy pedig az egész Tisza-vonalat követjük! E szakaszolás éppúgy átfedhet vagy magába foglalhat más, kisebb tájakat, mint a még összefoglalóbb Tisza-mente. Végeredményben a Tisza szolgál támpontul még akkor is, amikor az Alföldet kelet és észak felől déli irányba haladva osztják be nagyobb, a folyótól távolabb eső vidékeket is magába foglaló tájakra: ilyen a Kelet-alföldi tiszai tömb, a Közép- és a Dél-Alföld a néprajzi szakiroda- lomban most meghonosodó kifejezésbokor; a földrajzban viszont az előbb említett összevonás érvényesül, nevezetesen a Közép-Tisza vidékéhez sorolják pl. a Dél-Jászságot, a Nagykunságot, Hortobágyot, a határainkon belüli Alsó-Tisza- vidékhez pedig a Viharsarkot, a Körös—Maros közti síkságot stb. A rosszízű Délvidék (= Vajdaság) kifejezés időközben kihullott az idő rostáján. A két folyó között elterülő vidékeket többnyire a köz utótaggal jelölik, elöl pedig rendszerint a fő folyóhoz csatlakozó mellékfolyó neve áll, bár e szóképzés nem mindig következetes. Itt van mindjárt a bizonyosan nem népi eredetű és nem is nagyon régi Duna—Tisza köze és az ennek mintájára képzett Körös—Maros köze (vagy- közti síkság)! De mára Fekete-, Fehér-Körös közti síkság Körösökhöz megjelölése régi történelmi tájnevünk, melyet utóbb (a máshol is előforduló — alább újra említett —) Erdőhát elnevezés váltott fel. Elfelejtettük a Temes és a Tisza közötti síkság régi Temesköz nevét is, helyette a kissé gyökértelen Bánság (sohasem volt itt bánság, csak jóval délebbre!), vagy a határőrvidék korából eredt németes Bánát elnevezéssel 58
