Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Szeptemberi beszélgetés: Utolsó esély a vers. Pintér Lajos válaszol Görömbei András kérdéseire
Ha azt a tudást csak reprodukálja: tanári elme, ha továbbépíti: feltalálói elme. De a ma tanára kicsinységében bölcsebb, mint a tegnap tudósa, a tegnap tudósa bölcsebb, mint a tegnapelőtté. Ezzel szemben vannak az embernek olyan készségei is, amelyek nem változnak generációnként ilyen forradalmian. Mi jogon mondhatnánk, hogy a mi generációnk keze ügyesebb, mint apánké volt! Hangunk ércesebb, mint az övék, hallásunk csalhatatlanabb? Semmi jogon. Mi is hát az író? Madár: aki csupán ösztöneinek lénye? Tudós gondolkodó, aki a természettudóshoz, matematikushoz hasonlóan végigolvassa a világ fölismert tételeinek könyvét, s az üres lapokra írhat is még? Vagy olyan ember, akinek az írni tudása készség, mint a kézügyesség vagy a szép betú'formálás, tehát alig változó, alig fejlődő? Ha az írót kultúrán kívüli ösztönlénynek tekintenénk, elszegényítenénk. Ha tudósnak, akinek tudása egyre gyarapodó: semmit sem értenénk meg a művészet természetéből, dogmatikusok lennénk, akik szerint Vergiliusnál jobb Gyulai Pál, mert későbbi, Gyulainál jobb író Herczeg Ferenc, mert későbbi. A művész nem autómárka: hogy az újabb a jobb. Ha a művészi tehetséget és felelősséget viszont csak íráskészségnek tekintenénk, megint igazságtalanok lennénk. Az alkotót cirkuszi súlyemelőnek vélnénk, aki szivacsot emelget. Petőfi mögül elhazudnánk Segesvárt, József Attila mögül Szárszót, Radnóti Miklós mögül Abdát: vállalásuk metaforáját. Az igazság a három lehetőség összegében lehet! A vers tekinthető pusztán divatkérdésnek, a mindenáron való újmódiság megvalósulásának. Mivel elfogadtam azt is, hogy a költő munkája részben hasonlítható a természettudóséhoz, elfogadom, hogy fontos a költészet meglevő fölismeréseit számba venni. Ha a fizikai, matematikai gondolkodás törvényrögzítő és tételes gondolkodás, akkor azt mondom: az írói gondolkodás is részben törvényrögzítő és tételes gondolkodás. Egy verssor lehet olyan tételes, mint a Pithagorász-tétel. Orcapirulás nélkül, személyiségféltés nélkül élek vele. Nem félek az idézőjelek erdejétől sem, az utalások őserdejétől sem: nem az a kérdés, hogy az erdőben jár az ember, hanem az a kérdés, kitalál-e belőle! Lehet, majd épp madárösztöne segíti ki legvégül! íme, összeegyeztethetők az elképzelések, a hagyományokat, a költői örökségeket gátlás nélkül vállalni lehet. E vállalás, e szervülés teremt csak lehetőséget önmagunk megtalálására. Mondjak ezek után mestereket, névsort? Alig lényeges; mai helyzetünkben annak a jognak a kiharcolása, hogy a mestereinket vállalhassuk, fontosabb. Szomorú, hogy Nagy Lászlóhoz, Kormos Istvánhoz, Szilágyi Domokoshoz szóért már csak a könyvükhöz lehet zarándokolni. Mellettük Illyést, Juhász Ferencet,Weörest mondanám, Jékelyt. Végül az eszménykeresés és önmegvalósítás kérdését a fejéről a talpára kell állítani, hogy ne a szubjektív döntéshez, hanem mindenkor az objektív helyzethez kössük. A siker útja valóban nem az utánzás, hanem a küzdés és a próba. Ehhez azonban a társadalmi tér megléte és létének demokratizmusa az alap, az önmegvalósítás alapja. A Fehéringes folyók egyik ciklusának címadó verse a Radnóti ólomarca előtt. Ebben olvasom: „Jaj, most látom, a te arcod kín nem sebzi: örökít könnyet, de szívünket ólomcsodákkal megedzi.” Ez veti fel bennem a kérdést: milyen szerepet tulajdonítasz az irodalomnak, mi szerinted az írás értelme? Ha röviden akarnék válaszolni, ezt a sort ismételhetném: utolsó esély a vers. Nézzük azonban a bonyolult — bár pofonegyszerű, de tessék megízlelni ezt a kifejezésünket is: pofonegyszerű — kérdést a maga bonyolultságában. Úgy hiszem, az irodalom szerepe Európa közepén kicsit más, mint a szélein. Az irodalom Kelet-Európá- ban mást jelent mint Nyugaton. Erre mondják sokan: ezen a kövön fakad irodalmunk provincializmusának, világirodalmiatlanságának forrása. Tévedés. Épp ezen a kövön, 24
