Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Szeptemberi beszélgetés: Utolsó esély a vers. Pintér Lajos válaszol Görömbei András kérdéseire
ezen a vállaláson fakad irodalmunk rangjának, lehetőségeinek forrása. A sajátosság, a karakter nem teher, nem nyűg, hanem a gazdagság alapja, a méltóság alapja. Idézzük ide Németh László 1932-ben, a Tejtestvérekben írott gondolatának menetét. Egy arányosan tagozott életben az irodalom: irodalom, de Keleten a szellemi élet mindenese. Mivel hiányoznak a feltételei, önmagának kell megteremtenie alapvető feltételeit is: a virág táplálja a fát, a gyermek neveli szüleit. Az írónak sokszor szerveznie, teremtenie, irányítania kell a politikát: hogy levegőhöz jusson, tisztítania kell a levegőt... Kisgyermekkorom óta olyan betegség kísér, amely gyakorta valóságosan is levegőhiányt, biológiai értelemben vett légszomjat okoz. Egyik legtermészetesebb és legfontosabb gyógyszere viszont a tiszta, a friss levegő. Ezt a Németh László-i választ tehát nemcsak eszmeileg, lelkileg, hanem biológiailag, testileg is kiküzdöttem magamnak. Vagyis — allegorikus választ adva kérdésedre —: az irodalomnak, hogy levegőhöz jusson, tisztítania kell a levegőt. S mi az írás értelme? Mi a tiszta levegő értelme? Magáért való és az egészséges életnek elemi föltétele, eszköze. A népköltészet például nem azt kérdezi, hogy mire való a tiszta levegő, hanem a dalolás által nagyokat szippant belőle. A modern költészetben viszont halálos létgondok merülnek föl. Ha a filozófia előbb azt mondta: az isten halott, most a lírikus megismétli: a líra halott. Kié ez a válság: a levegőé vagy a rosszul lélegző emberé? Nem vitás, hogy az utóbbié. Megint téged idézlek: „Ars poeticát fogalmazni mindenképp kell. Ars poetica nélkül (elszánás, jóértelmű rögeszme, ügybuzgalom és felelősségtudat nélkül) olyan a kép — úgy hiszem —, mintha a hátunkkal néznénk a tükörbe." Miféle „elszánás, jóértelmű rögeszme, ügybuzgalom és felelősségtudat" vezet téged1 Paraszti, falusi, tanyai életből jöttem, amelynek homogén, egységes kultúrájáról azt mondja Kodály: „részesét fölvértezi minden eshetőségre és boldog emberré teszi mindaddig, míg abból az életkörből ki nem lép”. Az az életkeret, az a tényleges közösség és kultúra nekem szűkös volt, szűk egész világunknak is, mert szétrúgtam, mert szétrúgta. El is vonódott egy-egy ember életéből — ahogyan Kodály ígérte — a boldogság. Igaz, főbb eszménye is korunknak a diszharmónia, mint a harmónia. De nekem mégis rögeszmém, hogy a kisközösség helyett meg kell találni — vagy teremteni — a társadalom közösségét; a kis életkör boldogsága helyett a társadalom boldogságát. Az előzőt tudatlanul vagy tudatosan azért vesztettük el, hogy ez utóbbit megnyerjük! Nem ezzel a felismeréssel születtem. Az első verseket — utólag úgy mondanám —• valami illusztrációs szándék szülte és jellemzi. Illusztrációs voltuk abból is adódik, hogy a társadalmi kérdések körén kívül maradnak. József Attila azt mondta: nem én kiáltok. Ezeket az illusztrációs verseket az jellemezte: én kiáltok. De a lehetőség egyszerre szűkre mértnek bizonyult. Az illusztráció helyébe az elemzés kívánkozott. Mondhatni, társadalmiságom vonatkozásainak elemzése, a dolgok felszíni szépségének átvágása. Kívánkozott minden olyan jelenség kritikus elemzése, amely a társadalom fejlődésének, „haladásának” útjába gördül. A kérdés a maga összetettségében akkor érintett először, amikor megjelent az a tanulmány, amely a forradalmiság és mindennapiság viszonyát elemzi. Felelősségérzetem legbenső parancsa szerint akkor úgy láttam, hogy ez az elemzés az egyénre utalja és hárítja a jelentkező bajok felelősségét, s a bajok orvoslását is az egyéntől kéri számon akkor, amikor a veszély csak a társadalmi valóság elemzésével lenne elhárítható. Azóta látom, hogy néhány dolgot rosszul ítéltem meg, pedig ítélkezésem akkor hullámot is vetett, visszhangzott. De elképzelésem részben azóta is változatlan. Az egyes emberek illetékességébe utalt forradalmiság elmélete olyan embereket kíván általunk 25
