Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Szeptemberi beszélgetés: Utolsó esély a vers. Pintér Lajos válaszol Görömbei András kérdéseire
MŰHELY 9swc/(r-CJ—7 „UTOLSÓ ESÉLY A VERS" PINTÉR LAJOS válaszol GÖRÖMBEI ANDRÁS kérdéseire Huszonkét éves voltál csupán, még egyetemista, amikor első könyved, a Fehéringes folyók 1975-ben megjelent. Első közlésed tudomásom szerint a hetvenéves Illyés Gyulát köszöntő Tiszatájban olvasható. Egy-két év verseiből áll az első kötet, vagy a „fiókban" már régóta készült? Hogyan lettél költő? Kik voltak a mestereid? A kérdés első részére nagyon könnyű válaszolni, a másodikra nagyon nehéz. 1972-ig írtam egy kötetnyi verset, akkori gondolkodásom szerint: egy irattartónyi verset. Anélkül, hogy megjelentetni vagy bárkinek nagyon megmutatni akartam volna. 1972- ben viszont ezt a nagyobb küldeményt eljuttattam a Tiszatáj szerkesztőségéhez. Ilia Mihály, az akkori főszerkesztő elolvasta, magának kigépelt három-négy verset, a küldeményt pedig ajánlóan továbbküldte Kormos Istvánhoz a kiadóba. Egy csokorra köthetők tehát az első nagy élmények: Ilia Mihály és Kormos István megbecsülő véleményezése, a hozzájuk fűző fiúi barátság kezdete, az első folyóiratközlés nyilvánossága, a könyvkiadó szerződése. Sőt, a nemzedéken belüli első találkozások is, melyeknek gyöngysora — ha néha-néha szét is szakad — mindig újrafűzésre érdemes. (Emlékszem egy esti beszélgetésre az egyetem menzáján: „Te vagy Pintér Lajos? — Igen. — Olvastam a verseidet a Tiszatájban. Én Nagy Gáspár vagyok. Szervusz.—Szervusz.”) Azt sem szabad elfelejteni: azután történt mindez, hogy az Elérhetetlen föld antológia megjelenése nagy rést ütött a fiataloktól való elzárkózás kőfalán. Ha ezt a rést a kiálló tégláknál még kicsit mi is meglazítottuk, világosabb, nagyobb udvarba léphettünk. A kérdés másik részére kicsit hosszabban válaszolok. Úgy hiszem, két hangsúlyos elképzelés van az írói eszmélődésről. Az egyik a modernség, az avangardizmus elképzelése, a semmiből teremtés gondolatával a zászlón, a hagyománytagadás és elődtagadás programjával, a le kell rombolni a múzeumokat indulatával. Szótárában legfontosabb címszó a merőben új eszközök használata, az új formáció, az elütő egyéniség. A másik az irodalmat folyamatosságában és folytathatóságában látja, meghatározónak tudja az elődkeresést, a példavállalást és eszményőrzést. Az azonosulás és elkülönbözés nagy csatáját akarja megvívni; az egyéni hang megtalálásának, a személyiség kibontásának szabadságharcát. Én ez utóbbi elképzelést vállalom. Azt mondjuk, az állatok, a madár ösztönlények. Amennyi információja van az anyaállatnak a világról, ösztöneiben annyi információt örököl tőle az utód is, a létezése tehát újra és újra ismétlés, mintha egy létezésnyi filmet vetítenének változatlanul újra és újra: a madár elszáll, visszajár. Ezzel szemben az embernek tudata van, az emberiségnek gondolkodásfolyamata, felismerésláncolata, kultúrája. E kultúra egy sátor, búra, amely védi az embert a világban, az embert, aki a természeti létezés immár legvédtelenebb, leggyöngébb élőlénye. De a sátra, a búrája egyre erősödő. Ugyanis fölismeréseit raktározza, feldolgozza, továbbadja és továbbépíti. Elméleti értelemben tehát — a valóságban ez persze sosincs így — egy fizikus, egy matematikus a világ addig volt fizikusainak, matematikusainak a tapasztalatait összegezheti, reprodukálhatja magas szintű tanulmányai végén. 23
