Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - Ruttkay Levente: A faragott szék (novella)

talán olyan, amilyent a világháborúban látott népfölkelőként Ruszinszkóban. Sok kép volt a falakon, s ebből már tudta, hogy nem az ő templomuk. A képeken csak szemek látszottak, mintha állatszemek lettek volna. Meg nem ült senki, hanem mindenki állt. Sötét volt a templomban, csak valahonnan a gyertyák világították meg az utatengedő emberek szemeit. Az oltárral szemben egy szék volt, szép korongtámlás szék, rajta ült Róza. Intett Róza, hogy üljön mellé. Nem tudta, hogy hogyan férnek el ketten a széken. Úgy érezte, talán nagyobb ülőkét kellett volna faragni. Azért mégis odaült. Ránézett Rózára, ünnepi kendő volt rajta, nyakában valami gyöngyös pánt, s derékig meztelen volt. Melle közé szorította a zsebkendőjét. Valami nyújtott, tompa éneket hallott, s olyan orgonaszót, amilyet még sohasem. Nem mert hátranézni, félt a szemektől. A szék életfái nőni kezdtek. Lassan fonták be indáikkal a hátát, meg a nyakát. Róza sem látszott már, át meg át volt szőve indákkal, ezüstös-szürke levelekkel, csak az egyik melle világított fehéren. Pap indult fel a szószékre, nagyon magasan volt a szószék, már-már azt hitte, hogy sohasem ér fel. Valahol a templom kupolájában fény gyulladt, repülőgép-kereső reflektor pásztázott végig az égbolton, ezüstbambán verték vissza a fényét a festett csillagok. A fénycsóva megállt a pap fején. Sári volt az... Hangja betöltötte a templomot. A kígyóról beszélt, meg az asszony bűnéről a paradicsomban. „Nem szabad beleharapni a férfinek az almába, mert halálnak halálával hal meg.” Rózára nézett, fél melle almaként dudorodott, érezte ajkát a fogaira feszülni, az életfa lökte-taszította a gyümölcs felé. Róza mellbimbója egy gyermekszem. Barna meleg könyörgően néz rá. Az indák közül előtekerednek Róza kezei, csecsemőt fog, egy ócska katonakabátba bújtatott csecsemőt. Az indák segítenek kibontani a pólyát s tudja, hogy nemsokára előbukkan az elrejtett fadarab. Füle felkészült a templom felzúdulására, de nem, mert perselyeznek, olyan régi hosszú-hosszú boton lógó zsákpersellyel jön a templomszolga, a bot végén idétlen kolomp. Előtte lóg a persely zsákja. „Aki nem tesz bele, azt fejbeüti az egyházfi” — hallotta maga mögül anyja hangját. Hátranyúl a csillagért, beledobja a perselybe. Csörren, zúg az ének . ..

Hajnalban ébredt fel, nehéz fejjel, Sári ágya érintetlen volt, benézett az éléskamrába, a szék ott hevert a forgácsokon.

Déli egy órakor volt a temetés. Tizenegykor készen volt, megborotválkozott, felöltötte az ünneplőt. Kiballagott a temetőbe, csak a harangozó fiát találta ott, a fiú ásta ki a sírt és megmutatta az öregembernek. Egy méter mélyig egészen sötét volt a föld, majd agyagszínűre váltott. Kétszáz forintot adott a fiúnak, aki felpattant segédmotorjára és el berregett.

Felment a ravatalozóhoz. Sári arcvonásait nem tudta kivenni a lepel alatt. Ezüstszürke lepel volt, fekete széllel. A koporsófedél a sarokba támasztva, cirkalmas betűkkel a név és két szám. A sarokban koszorúk. Kinézett újra a temetőbe. Senki sem volt még ott. Betonsíremlékek szomorúfűzei, angyalkái és galambjai álltak megmeredten. Egyszer látott egy amerikai képeslapot, s ha hangya lenne most, a szabályos betonkockák lennének a város. Valaki új lakótömbökbe rendezte az embereket.

Visszament a ravatalozóba. Talán mert fázott, hiszen november volt. Most emelte fel a leplet Sári arcáról. Szigorú némasággal meredt rá Sári. Dobhártyája meredten várta Sári szavait. Elővette belsőzsebéből a tízezer forintot. Sári háta alá csúsztatta. Közben figyelte az arcát. Nem rándult meg, valami nyugalomfélét fedezett fel azonban rajta. Megint elöntötte az öregembert a jóleső izgalom. El is mosolyodott, mert olyanok voltak a lila bankók, mint Sári koszorúján a szalag.

Aztán odalent a faluban megszólaltak a harangok. A Bakony karéja visszhangozta a kondulást. Jöttek a halottvivők, az ismerősök. Meggyújtották a kandelábereket, majd a

20