Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Bor Ambrus: Montparnasse 1978 (novella)
utcáin őgyelgők; a játékterem ajtajában üvegszekrény, benne automata planétásnő, akinek gép járatja ide-oda a szemét, és nyilván egy fölfújódó-lelappadó gumihólyag libegteti a tarka blúzát, de a bedobó nyílásába se arab, se néger nem dob egyfrankost, csak megáll némelyik, bámulja sötéten, s hogy a planéta milyen nő- és pénz-sikereket ígérne, alul kihullva a gépnőből, azon olcsón képzelődni kár az állongónak, kár annak, aki az állongót nézi. Mindez hamarosan megszokottá válik. Sűrű város, ki Bakonyt említ, ki Álmokat, a japánok, amerikaiak és más turisták tébolyig fényképezik egymást gondolkodó-pózban a Gondolkodó szobra előtt, csitt-csatt és esett-esett, kanadai múmia-nő színes rögtönképen tíz másik múmia-nőt húz ki az instant-polaroidból az Invalidusok templomának a lépcsőjén. A metróban négerek. Minden kocsiban minden utazáskor ötven utas közül legalább tizenöt. Amazok turisták, emezek nem. A belvárosokból a külvárosok felé metrózva este meg éjjel, mintha egyre kijjebb arányosan egyre több volna a kocsikban a néger, a berber, barna és fekete, Algéria, Kamerun, Gabon; a nagy külvárosok a nagy belvárosok ember-rezervoárjai, a nagy külvárosok a nagy belvárosok ember-ülepítői, azok a derítő-medencék, ahol a masszából kicsapódik az életterv-salak, a massza tetejéről elmés körforgó szerkezetek leszedik az életillúzió habját. A látvány, a megfigyelés néhány következtetése megszokható, az egésznek a neve ott meg itt: Varázs. A fiatal néger kinyitja a mikrobusz ajtaját, nem a vezetőülés mellettit, hanem a jobb oldalit. Az öreg szembefordul az ajtónyílással, sokáig nézi, aztán belekapaszkodik az ajtókeretbe meg a nyitott ajtóba, húzódzkodni kezd. Képtelenül lassan. Képtelenül sokára fölemeli a bal lábát, megtámasztja az ülés magasságában, aztán lebegni kezd a jobb lába, az egész szürke bála lebeg. Végre benyomul a kocsiszekrénybe, beomlik, bedől, alakját vesztve hullámzik a szélvédő mögött, visszanyeri az alakját, fekete feje felülre kerül. A fiatal néger nézi. Miért nem segített? Miért nem tartotta oda az öregnek a két elől összekulcsolt kezét, mint valaha az apródok meg a lovászok, ha nyeregbe kellett segíteni a páncélos hadvezért, fejedelmet? Futó, szamár gondolat. A gázfőző nincs a csomagtartóban, csak a helyén kotorászom, a pótkerék mellett. A fiatal néger mozdulatlanul áll. Azt hiszem, nem beszélnek. Az öreg fölgombolja hamuszürke kabátját, benyúl a gallértalan nyakkivágáson, kotorász, tárcát vesz elő. Látom. Ölébe teszi, babrál benne. Nem látom. A fiatal négerre néz, a bőrtárcát visszasüllyeszti a belső zsebébe; vastag nyaka tövénél kezdi a szürke vászon alá betolni, hátra kell szegni a fejét, hogy betolhassa. A mozdulat végtelenül lassú. Erőtlen? Aztán oldalt dől, jobb kezét a dereka tájára emeli, babrál, nem látom, mit. A testtartása azokra a kórházi betegekre emlékeztet, akik ültükben félkönyökre eldőlve tartják oda a farukat az injekciónak. Fölegyenesedik, valamit odanyom a másiknak, közben nem rá néz, hanem előre a szélvédőn át. A fiatal néger rácsapja a mikrobusz ajtaját, aztán elindul, föl a lejtős utcán, a belváros felé. Egy pillanat alatt fölgyorsul, pompásan hosszúkat lép, rugózva. Az öreg ül a mikrobuszban. A sarkon megjelenik az utcaseprő, kulcsával elzárja a csapot. Átjön az utca innenső felére, elindul fölfelé. A parkoló kocsik alatt eldobott metrójegyek, papírzacskók. Az utcaseprő járása megfontolt, magabiztos. Fölvette a Város. Csapkulcsa van. Odaér a mikrobuszhoz. Beköszön az ablakán. Érdekes: mélyen fejet hajt a mozdulatlanul ülő öreg felé. Nem látom, hogy az fogadja-e. 8
