Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Bor Ambrus: Montparnasse 1978 (novella)
ujját bedugdossa a vékony nádrudak közé, közben a kiflijéről lecsorog a narancslekvár. Az anyja rászól, szerintem iszonyú fáradtan szól rá, nem türelmetlenül vagy nevelőn, csak fáradtan és mint egy idegenre. Közben minduntalan az óráját nézi, de nem sürgeti a két gyereket sem, és nem kapkodja a fejét úgy, mint mindenki, aki valakit vár. Két gyerekkel is jó testű nő, állapítom meg magamban, de élettelen, halott. Céltalan megállapítás. A reggeliző szoba túlsó végén a belga házaspár. Kedvetlenek? Egy francia család, két gyerekkel. Egy francia fiú meg egy francia lány. Még egy francia, magányos férfi, kínosan elegáns és kínosan kopott, csak a kis iratkofferja vadonatúj, csillogó fémzáras és csillogó fekete. Elhatározom, hogy ne legyen benne más, mint egy krimi vagy egy pornómagazin. Ez összesen hét francia vendég. Sok francia. A tulajdonosné, aki már nem festi magát, nevetséges tálcákon hordja a nevetséges reggeliket. A reggelikről üvölt a krajcáros haszonlesés, a kis teás kanna csőre megint csorba, furcsamód minden reggel az; szerintem az egyforma kis cserépkannák itt mind csorba csőrú'ek. Az előszobányi recepción lépcsőnyikorgás, recsegés hallatszik át, a hang nagyon lassan közeledik fentről, ereszkedik lefelé, ér le, végighallgatni türelem kell. Aztán az előszoba túlsó alkóvnyílásán lassan áthalad a roppant testű öreg néger. Hamuszürke ruha- és alakfoltja sokáig takarja azt a tükröt, amelyben, ha az asztaltól fölnézek, reggelizni látom magamat. A bejárati ajtó nyílik, aztán bekattan. — Mit néznek meg ma, Monsieur? — kérdi a kecskeszakállas a pult mögül. A Centre Pompidout. Széttárja a kezét, mosolyog, az arca olyan, mint egy éjszaka kifacsart mosogatórongy, de barkótól kecskeszakáilig frissen borotvált, after-shave-illat is terjeng: — Ó, igen. És bizonyára a közeli Marais nevezetességeit is. Hogyne. Kimegyek az utcára, állongok a kapuban. A bejárati ajtó külső gombját hirtelenül és keményen rántja ki a kezemből valaki. A fiatal, teljesen európai öltözetű néger pattan ki bentről az utcára. Félrehajolva kikerül, néhány suhanó lépéssel utoléri az öreg, mázsás négert. Melléje érve lassít, aztán úgy lépdel mellette, vele tovább, mint egy lassított filmen mozgó alak. A kocsinkhoz megyek, kinyitom a csomagtartót, a tető mögül nézem őket. Az öreg lassan lépeget, talán három másodperc is lehet egy-egy lépése. Távolodnak. A megfeketült-bedeszkázott Munkások Szállójával átellenben megállnak, a fiatal néger valamit mond, cséphadaró-csapkodó kézmozdulatából látom. Hogy az öreg válaszol-e, annak nem látom jelét. Elindul megint, a hamuszürke vászonbála imbolyog, idomtalan feneke három másodpercenként billen balról jobbra, jobbról balra. Az utca most néptelen. Körülbelül negyven lépésre mintha célhoz értek volna. A nappal mindig bezárt és amúgy nagyon mocskosnak látszó kínai étterem előtt egy szürke mikrobusz áll, a fiatal néger slusszkulcsot vesz elő. Egy idő múlva mindent meg lehet szokni, ami csak érdekes és nem kötelez semmire, vagy csak ideig-óráig. Arabok, berberek, jordániak, libanoniak, Marokkó, Algéria, és Tunisz; Francia Nyugat-Afrika meg Egyenlítői-Afrika, Kamerum, Gabon, Szenegál, Guinea, Dahomey négerei — negyven éve tanult és elavult gyarmatnevek buknak a. tudat fölszínére —, minden utcán ezek, többnyire lassan járók és falat-kerítést támasztok, este a Pigalle-on őgyelgők, délután egy áruház járdára kirakott turkáló-ládáiban lassan turkáló fekete asszonykezek, és, igen, este megint a mulatónegyed szutykos 7