Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VIII. Felföldi magyar népművészet és népszokások)

tást szakembereink némileg eltúlozzák; Egerben, Sárospatakon a 17. század elejétől és közepétől tűnt fel ez a nyugat-európai, sokféle kisipart űző szekta, amelynek együttélő tagjai elsősorban a főurakat és a polgárokat látták el termékeikkel. Nem sokkal később tagjaik szétszóródtak és beolvadtak, Egerből és Sárospatakról pedig legtöbben elvándoroltak; a helyükre települt fazekasok talán a fehér-sárga alapszínek használatát leshették el habán elődeiktől, ill. visszamaradt tagjaiktól. A bokály, ez az inkább dísznek, mint borosedénynek használt típus is habán közvetítésű.

Itt közlöm először Süpek Ottó fontos szófejtését, aki szerint a habán elnevezés francia eredetű: a középkortól a 17—18. századig haubannak (ejtsd: hobán) nevezték azt a kisiparost, aki a főhatóságoknak egy összegben fizetett váltság fejében évről évre szabad ipart és kereskedelmet biztosított magának. (Katona Imre szerint kissé hasonló volt a magyarországi habánok helyzete is.)

Népi fafaragás—színes asztalosbútorok

A felföldi fafaragás talán még a bakonyinál is általánosabb volt és tovább fenn is maradt; elsősorban erdőben legeltető pásztorok, (faragó) béresek, házi és kisiparosok, továbbá falusi parasztok jeleskedtek, legkevésbé talán a legnehezebb és már szakosodott munkát végző favágók.

A béresek főként jármokat faragtak: vésett, virágdíszes járomfőt készítettek és a bélfákat tulipános végződéssel képezték ki. Művészkedésük azonban kevéssé ismert; alig volt kapcsolat az uradalmiak és a falusiak között.

A falusi parasztok elsősorban a szeretőjüknek, asszonyuknak faragtak; esetenként szűkebb körű hírnévre tettek szert, így pl. Cserépfalu faragói, akiktől a mezőkövesdiek szerezték be legszebb guzsalyaikat. A régi guzsalytalpakat egyébként vésték, rovással cifrázták, utóbb pl. az említett mezőkövesdieken már hímzésminták is feltűntek. A mosósulykok vésett díszítése is eljutott a mér- tanias elemektől a szíves-virágos mintákig.

A felföldi pásztorok tehetségüket többoldalúan és szabadabban is bontakoztatták ki, mint a falubeli parasztok, különösen a juhászok jeleskedtek (ők voltak egyébként a legdalosabbak is). Önmaguknak vagy pásztortársaiknak elsősorban csanakot (fából faragott ivópoharat), ostornyelet, botot, gyufatartót, tükröst stb., vagyis a szokásos készségeket faragták, másoknak pedig az említett guzsalyt, sulykot, mángorlót, utóbb pedig bútorféléket is. A régibb díszítő technika itt is a vésés és a karcolás volt; a vájatokat zsírral bedörzsölték, egyes darabokon pedig ki is festették. Az országosan ismert ólmozás a Felföldön a legjelentősebb: a minta helyén összefüggő hálózatot véstek ki, az olvasztott ólmot ezen végigfuttatták, majd a felületét lecsiszolták. Az így

kapott minták többsége még mértanias, csak utóbb és ritkán virágornamens. Még jellemzőbb a fémberakás, mely a más vidéki (pl. alföldi) csontberakásnak felel meg; itt főként balta-, fokos-, ostor- és késnyelet, esetleg még dudafejet is díszítettek ezzel a technikával: kis fémkarikákból vagy hullámosán hajtogatott rézszalagokból formálták a feliratot, mintát (virágbokrot, különféle alakokat, feliratot stb.) és még szögeket is vertek bele. (Bizonyára ennek ismeretében készítette a túrái Tóth G. Mihályné is kékfestő nyomód ucait.)

Századunk elején a Bükk és a Mátra erdei pásztoraihoz is eljutott a domborműves faragás: az ivókanál (csanak), gyufásdoboz, mosósulyok stb. felületén kipontozott háttérből emelkednek ki a különféle figurák és a naturális díszek. Innen már csak egy lépés a népi „szobrászat” felé.

Templomi kegytárgyak, temetői faragott keresztek és az útszéli feszületek vésett díszítményei (pl. keresztre feszítés, kehely, virág, Nap, Hold stb.) ihlették a két háború között Barna János feszületfaragót. Pásztori türelemjáték volt Krisztus kínszenvedésének 36 darabkából keskeny szájú üvegben összeállított jelenete: a feszület, a kínzás eszközei, galamb, kakas stb. Ezzel a 30-as években a Heves megyei Berze János jeleskedett: 2 pengőért árulta darabját.

A felföldi fafaragás csúcsait a lócák (padok) és más bútorfélék (fogas, tálas, szék) áttört táblabetétei képviselik. Egy Csábrádi József nevű pásztor az 1880-as évektől valóságos iskolát teremtett; e bútordivat egész Nógrádban és Heves m. nyugati részén is elterjedt. A sokalakos díszítményeket deszkaiapra előrajzolták, majd kifűrészelték, kifaragták és le is csiszolták, aztán a bútor hátlapján kiképzett keretbe illesztették. Egy-egy mesélő kedvű faragó huszárok vonulását (innen a huszáros jelző is), erdei vadászjelenetet, táncot, legeltetést és még sok életből ellesett képet is alkotott, sok esetben naivul felnagyítva, naturális hűséggel.

A hollókői Kelemen Ferenc szépen faragott tábláit már falra is akasztotta, azután új témákhoz nyúlt: kifaragta a hollókői utcát, a kiszehajtás szokását és a fontosabb paraszti munkákat is. Ő már népi iparművésznek, ill. ún. naiv művésznek vehető.

Messze az Alföldre is szállított háziipari termék volt a nagy múltú ácsolt láda, különösen Gömör megye volt a legfőbb készítési központja. A vésett mértanias díszek az 1840-es évektől kezdve — az asztalosbútorokkal folytatott verseny révén — stílust váltottak: elszaporodtak az emberalakok, virágornamensek, bár maradtak a geometrikus elemek is, és a véseteket ki is festették. Mindez mégsem volt elegendő, a Felföldön is általánossá váltak az asztalosbútorok.

Az egri és a miskolci bútorkészítő központok stílusa közel állt egymáshoz: a barna vagy vörös alapszínre tarka (vörös-zöld-sárga-fehér-kék) virágcsokor és koszorú került, ezt kalásszal is dúsították. (A kalász megjelent a menyasszonyi ko88