Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VIII. Felföldi magyar népművészet és népszokások)
szőrűn is, e motívum egyébként a Felföldre jellemző elsősorban.) A sátoraljaújhelyi festett asztalosbútorok alapszíne fekete, a felületen kiképzett rekeszekben cserépből kinövő virágok helyezkednek el részarányos tagolásban. A bútorok színesedése Mezőkövesden volt a legélénkebb, régtől fogva külön megrendelésükre dolgoztak nekik is a miskolci mesterek. A menyasszonyi (tulipános) ládákon kezdődött a tarkulás: a múlt század közepétől habos (hullámvonalas) alapon kék és zöld levélzetű, szinte szétömlő virágcsokrok tűntek fel. A 19. század második felében a tarka virágok minden bútorfelületet elborítottak, színeik is harsányabbakká váltak, a minták megnagyobbodtak, megjelentek a kalászok is. Csak e század 20-as éveitől tértek át a sima bútorokra, ekkor viszont szentképekkel kezdték ezeket ékesíteni. Csalikorsók, medvék, tálak, tányérok A Felföld fazekasközpontjainak sűrűsége Eszak-Dunántúléval vetekszik, a legtöbb Gömör- ben található: 6 városban és 31 faluban foglalkoztak cserépkészítéssel. (A városiak többsége hivatásos volt, a falusiak viszont inkább „kétlakiak”: nyáron parasztok, télen fazekasok.) Kassa, Sárospatak, Eger, Gyöngyös és Pásztó céhlevelei és egyéb emlékei tanúsítják, hogy egyes központokban századok óta folyamatos a kerámia- készítés, és ez a török hódoltság alatt sem szakadt meg, sőt nyugatias (habán) és keleties (török) hatásokkal is gyarapodott. Régies stílust őrzött meg Gömör m. fazekassága, talán ők készítették legnagyobb mennyiségben az egyszerű használati edényeket (fazekak, szilkék, korsók, kanták stb.) is, de az egymás közötti szakosodás révén mindenféle más típust (tál, tányér, ételhordó, csutora, butella, gyertyatartó, csirkeitató, köpülő, dohánytartó, persely, pipa stb.) is gyártottak, és messze földre el is szállították. A főző és vizesedények jellemzője a kidomborodó, nagy has, egyszerűbb díszítés. (Vörös vagy barna földfesték, a sötét alapra rávitt többszínű máz, a mintákat esetleg e sötét mázba kaparják és színüket a sárga cserép természetes alapja adja; a motívumok zöme rózsa, tulipán, tölgylevél és általában növényi elem.) Egyes edényekre jellemző az ívelt nyak, a hullámvonalas vagy összenyomott száj. (Ezek közül a csörgős- csecses korsó a török alatt kerülhetett fel az Alföldről, mindenesetre a nyugati nyelvterületen nem ismerik!). A gömöriek az edény falára szarvból folyatták vagy ecsettel kenték fel a festéket. A díszítmények szinte edényféleségek szerint különböztek: a lábasra 3, a bögrére 1 virágot tettek, a tányér szélét pirossal szegték, és ha a konyha falára díszül akasztották fel, egy szép virág is került a fenekére. (Egészen hasonló volt a nagyobb méretű tál díszítése is.) A kantán nagyobb volt a virág, a vázán pedig egész virágkoszorú foglalt helyet. A legtöbb edényre rózsa, tulipán, liliom, rozmaring és esetleg még szív volt festve, karcolva. Bravúros cserépszobor volt a medvealakú dohánytartó: testét rücskös agyag borította, a feje leemelhető fedő is volt egyszersmind. Hasonló szoborféle a kutya vagy oroszlánalakú persely is; ezek elsősorban takarékoskodó gyermekeknek készültek. Gyöngyös és Pásztó mesterei a patakihoz kissé hasonló fehéres alapra vitték rá a tarka (kék, zöld, ritkábban vörös) virágokat, kedvelt volt a madárka is. Híresek voltak csalikorsóik: a nyaka áttört, fent megvastagított pereme van, ebbe a fenékről több csövecske is vezet, és el kell találni, melyikből is lehet inni, különben az illető nyakába ömlik a bor. A tréfás mulatozások kedvelt darabja. Az egri kerámia kevéssé ismert: ez némileg habános (fehér máz, a kék-sárga szín kedvelése) és bizonyos értelemben a népinél tovább is fejlesztett: rózsa, gyöngyvirág, ibolya a leggyakoribb virágelem, és ezek között különféle madarak; a rózsák alighanem a szűcshímzésből erednek. A kissé habános—törökös sárospataki fazekasság sokféle edényt (tál, tányér, tejescsupor, bokály, ételhordó stb.) produkált. Kedvelt volt a fehér vagy barna alapszín, a kék minta; ezeket asszonyok vitték rá az edényekre ecsettel vagy gurgulyával. A virágon és levélen kívül más mintát nem is nagyon kedveltek. A múlt század 70-es éveitől kezdett színesedni a mezőkövesdi kerámia, előbb mezőcsáti, pásztói, később szinte csak tiszafüredi mesterek dolgoztak nekik. Elsősorban díszes és színes tálak, tányérok és fazekak készültek, ezeket a múlt században még a bútorok tetejére és a földre (!) rakták, később a falra kerültek fel dísznek. A szentképekkel és egyéb díszekkel együtt valósággal elborították a szoba—konyha falát; változatos színorgia alakult ki, a különféle árnyalatokat azonban gondosan összehangolták. Cifra nyomorúság A kassai szabócéh már a 15. század közepén a mesterremekek között tartja számon a parasztruha készítését is, a törökök pedig a hódoltság vége felé eltiltják a cifra ködmönök árusítását a gyöngyösi piacokon; ez az igényesebb viselet azonban ekkor még legfeljebb a mezővárosi parasztpolgárság legfelső rétegére korlátozódhatott. Egészében véve ugyanis a felföldi viselet a legfiatalabb és szinte a szemünk előtt vetkőztek ki belőle. Györffy István kimutatta pl., hogy a múlt század 50-es éveiben a mezőkövesdi matyó viselet éppúgy festetlen és díszítetlen, házilag szőtt-varrt vászonból és más anyagokból állott, mint a Felföld legtöbb helyén, a virágba borulás csak az 1880—1890-es évektől kezdődött és fokozódott a 40-es évekig. A palóc vidékeken is hasonló volt a helyzet; egy-egy községcsoport vise# 89
