Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VIII. Felföldi magyar népművészet és népszokások)
KATONA IMRE KRÓNIKA NÉPRAJZI ÚTIKALAUZ Vili. FELFÖLDI MAGYAR NÉPMŰVÉSZET ÉS NÉPSZOKÁSOK Népművészek—népi iparművészek Hazánk népművészeti térképének a Felföld a legkiterjedtebb és egyben a legtarkább színfoltja is. Pásztori-paraszti művészetét bizonyos fokú megkésettség jellemzi: ide pl. már nem jutott el a Dunántúlra jellemző spanyolozás, és az alakos ábrázolás is jóval későbbi ; a paraszti barokk bútorok, sírkeresztek stb. a múlt század második felében tűntek fel tömegesebben, a (gótikus-reneszánsz) virágos viseletek (pl. a matyó) valamivel még később. Ám az iparosodásvárosiasodás és polgárosodás ezeket nem sorvasztotta el olyan korán, mint egyebütt, sőt paraszti divatszalonok (pl. Mezőkövesden), egy-egy kiemelkedő népművész körül (pl. Túrán) valóságos iskolák alakultak ki. A népművészet itt tudott legtovább fennmaradni, számos helyen még élő formájában élte meg a népi iparművészetté fejlődés tudatos és szervezett korszakát. A felföldi emberek talán másoknál is jobban igényelték a művészeteket, nehéz életüket stilizálták, szinte már népmeséi módon próbálták megszépíteni. Egy kicsit majdnem mindenki művészegyéniség: a pásztorok nagy szakértelemmel, kitűnő zenei ízléssel hangolták össze a különféle kolompokat, csengőket és pergőket; ha valahol többen is összetalálkoztak, a mindennapi gondok megbeszélése után csaknem törvényszerűen a faragásokra és egyéb művészkedésekre tértek rá. Apróbb készségeiket szépen feldíszítették, ezenkívül helyenként ellesték az asztalosok fogásait és rátértek a bútorfaragásra is; sikerrel vették fel a versenyt a városi céhes kisiparosokkal, sokan emelkedtek ki a névtelenségből. Az „egyszerű”, dolgos parasztok asszonyai szinte minden falucsoportnak kifejlesztették a közös, de a többitől eltérő, e tekintetben tehát egyedi, önálló viseletét, amelynek színben-formá- ban minden részlete harmonizált és társadalmi szerepet is töltött be. A hímzéseket előrajzolók- tól rendelték, beleszóltak a minták és a színek összeválogatásába, ill. ráhagyták kiváló ízlésű „divattervezők”-re, mint amilyen volt pl. a mezőkövesdi Kis Jankó Bori néni, a túrái Tóth G. Mihályné, Zsiga Ilona, valamint tanítványaik, munkatársaik és sokan mások. E népművészek igazán „műértő” közönségnek dolgoztak, akik már gyermekkoruktól megszerették a szépet, és nemcsak önmagukat cicomázták, hanem egész környezetüket is: Mezőkövesden pl. a szoba és a konyha minden díszét — a bútortól kezdve a falra aggatott cserepeken áta konyha földjére rajzolt mintákig — valósággal megtervezték és a tárgyak, színek harmóniáját kialakították. (Már a régi, festetlen és többnyire házilag faragott bútorok rendje is megszabott és egyben harmonikus is volt.) E műértő és alkotó egyéniségek legjellemzőbb példája a sokoldalú reneszánsz tehetségekre emlékeztető galgamácsai Vankóné, Dudás Juló, aki szinte minden művészeti ágban próbálkozott és egész falujának méltó reprezentánsa. A Felföldön is századok óta kialakult és a változó viszonyokhoz rugalmasan alkalmazkodott egyfajta munkamegosztás, ez főként a háziiparikisipari árutermelésben követhető nyomon. Gömör megye és más erdős helyek faragói nemcsak az egész Felföldet, hanem az Alföldet és még távolibb tájakat is elláttak szerszámokkal, ácsolt ládákkal, esetenként bútorfélékkel is. (Sőt, egy időben az Alföld északi pereme a Felföldről, a Mátra vidékéről szerezte be a kőből faragott, kész ablakkereteket.) Gömör fazekas falvai, továbbá Eger, Sárospatak, Tiszafüred és sok más központ is hasznos és díszes kerámiáját messze földekre szállította, jutott belőlük még Lengyelországba és Erdélybe is! Miskolc, Eger és más városok asztalosai termelték és festették a viszonylag modernebb bútorokat, ugyanitt a szűrszabók és a szűcsök pedig a szűröket, köd- mönöket, subákat stb. készítettek. E mesterek igyekeztek alkalmazkodni megrendelőik ízléséhez, a tiszafürediek pl. a híres matyó surcról (kötőről) lelesték a virágokat és a tányérokra, tálakra vitték rá. A sárospataki fazekasok a köcsögöket — bármikor készült is — május felirattal látták el, mert pontosan tudták, hogy a környékbeli parasztok hiedelmei szerint a májusi köcsögben marad friss a tej. A közeli Telkibányán és Hollóházán pedig már az 1860-as évektől elkezdték a népies stílusú kőedények (főként a tányérok) gyártását, a zempléni huták némelyike pedig üvegből készített tejesköcsögöket. Mindezek komoly versenytársai lettek a népi fazekastermékeknek. Ismert művészettörténészünk, Katona Imre szerint a népi fazekasságra gyakorolt habán ha87
